Júniusban óriási merészségnek tartotta a Spirit Kiadó részéről, hogy nagy példányszámban adták ki az Ön életrajzi regényének első részét, mondván: kit érdekel ez a hétköznapi történet? Mit szól ahhoz, hogy könyvét szétkapkodták, és már a harmadik kiadásnál tart?

Az ATV-nek egyértelműen óriási szerepe volt a sikerben, hiszen a csatornának köszönhetően vált széles körben ismertté a könyv. (...) Tudomásul kell venni, hogy ma már olyan világot élünk, amikor minden sok. Rengeteg a könyv is: a frankfurti könyvvásáron 40-szer annyi kiadvány jelenik meg, mint 20-25 évvel ezelőtt. Hogy ebben az őrült tömegben valamire odafigyeljenek, egyáltalán tudjanak arról, hogy létezik, ehhez nélkülözhetetlen a média.

Lehet, hogy az emberekben van egy erősödő nosztalgia egy régebbi korszak iránt, amikor a kevesebb valahogy több volt? Netán ez is oka a könyve sikerének?

Nosztalgia is, meg az is, hogy az 1956 előtti kor egy ismeretlen világ, ma már kuriózum. Most írom a második kötetet A legvidámabb barakkban címmel, azt a korszakot 1957-től 1989-ig már jobban ismerik. A rendszerváltás utáni kor pedig, aminek Hosszú pórázon lesz a címe, mindenkinek ismerős.

Honnan jön ez a cím, hogy Hosszú pórázon?

Schiller Don Carlosában a főinkvizítor mondja azt a királynak, aki nagyban ugrál, hogy ne felejtse el, hosszú a póráz, de elszakíthatatlan. Ezt én, aki mindig szerettem a klasszikus szerzőkön keresztül kifejezni a mondanivalómat, fontos gondolatnak érzem, tartósnak ebben az országban.

Szokás mondani, hogy a néptömegek csak ágyútöltelékek az elitek háborúiban. Ön súlyosbító tényezőként említi, hogy eltűntek a nagy formátumú 20. századi személyiségek – a kultúrából és a politikából különösen.

Ennek sok oka van, a színházban például azt láttam, hogy jött a rendezői színház, ami kerülte a színpadon a nagy egyéniségeket, nem tudott velük mit kezdeni. A rendezők akartak a nagy egyéniségek lenni, tisztelet a kivételnek.

A politikusokkal meg, gondolom, pont az a baj, hogy nem akarnak nagy egyéniségek lenni.

Nézze, a politika mára hivatásból foglalkozássá vált, ami az egész választási rendszerből is következik. Churchillnek vagy De Gaulle-nak nem az volt az elsődleges célja, hogy választást nyerjen, az pedig egyenesen elképzelhetetlen lett volna, hogy fölhívják Putyint egyezkedni. Nekik még volt tartásuk, a mai politikusokat viszont csak az érdekli, hogy mit szól az „eccerű” választó, akit mindennel meg lehet bolondítani.

Ezek után kérdés, hogy a három nagy korszak közül, melyekre az életútját felosztotta, melyik volt a legélhetőbb Ön szerint?

Minden korszak olyan magyar módon kicsit jó is, meg nem is. A Kádár alatt úgy 1965-től 1980–1982-ig egy egészen élhető világ volt, főleg ahhoz képest, ahogy a környező szocialista országokban éltek az emberek. A Horthy alatt is volt 15 jó év, azzal együtt is, hogy akkor volt a numerus clausus is, de az én szüleim úgy emlegették azt a korszakot, hogy „a békében”. Aztán nem beszélve arról, hogy Ferenc József alatt is volt csodálatos 40 év.

Vajon vannak-e ma olyan menedékhelyek, mint amilyen az 50-es években az Operettszínház volt Gáspár Margit vezetésével, aki odagyűjtötte az „antivilág” hírességeit és Önt is?

Nincsenek, ma a magyar színház elég rossz passzban van. Miközben nagyon jó előadások mennek, és igen tehetséges emberek vannak! A fogadókészség is fantasztikusan nagy, ennyi színházat még nem tartott el egyetlen korszak sem. Az egy másik kérdés, hogy ez a nagy állami támogatás ijesztően személyhez kötött.

Ma egyre nehezebb kívülállóként helyet találni. A könyvében is felmerül az örök dilemma, különösen itt, Kelet-Európában, hogy mi a helyesebb: bojkottálni az alkotómunkát egy rezsim miatt, vagy inkább a közönségre fókuszálni?

Ez nagyon méltatlan helyzet. Mert ha egy színész elvállal egy szerepet – hacsak az nem egy háborús uszítás, netán valami náci propagandafilm – akkor neki az a dolga, hogy játsszon. Azzal sem értek egyet, hogy énekeseket üldöznek azért, hogy hol énekelnek – nem az a kérdés, hol énekel, hanem az a kérdés, mit énekel.

Visszatekintve az elmúlt 90 évre, úgy érzi, mindent kihozott magából, vagy van hiányérzete?

Mindent kihoztam magamból, a lehetőségeimhez képest. Mert minden embernek vannak lehetőségei, és azokhoz a lehetőségekhez kell mérni a produkcióját.
A teljes interjú a Hetek aktuális számában olvasható.

Itthon

Szinetár Miklós: Minden korszak olyan magyar módon kicsit jó is, meg nem is

kapcsolódó cikkeink