Amikor az emberek valaminek a 2024-ben történő „normalizálásáról” beszélnek, az gyakran pozitív kontextusban történik. A közösségi médiában és azon kívül is látni felhívásokat, hogy normalizáljunk mindent a szülés utáni testtől a munkahelyi mentális egészséggel kapcsolatos beszélgetésekig. Az ötlet kiindulópontja természetesen az, hogy lebontsuk azokat a tabukat, amelyek haszontalanok, sőt veszélyesek lehetnek.

De van egy másikfajta normalizálás is, és ez az, amivel sokan sokkal kevésbé vagyunk tisztában. Kevésbé tudatos – és ártalmas is lehet. Ez azoknak a trendeknek, helyzeteknek és eseményeknek a normalizálása, amelyeknek valójában egyáltalán nem kellene „normálisnak” lenniük.

Gondoljunk csak az ukrajnai és az izraeli háborúkra. A sokkoló események a konfliktusok kezdetén újak és váratlanok voltak, olyan elemek, amelyekről a pszichológusok tudják, hogy felkeltik az elme figyelmét. Az idő múlásával a médiában még mindig zajlanak a tudósítások, de ezek az események ma már kevésbé vezetik a híreket az olyan országokban, mint az Egyesült Államok, és nem is olyan gyakran merülnek fel a hétköznapi beszélgetések során. Sajnos, ha egy háború hónapokig vagy évekig tart, a kutatások szerint sokan elvesztik az érdeklődésüket, és már nem kísérik élénk figyelemmel azt úgy, ahogy az első napokban tették.

Ez a jelenség a hétköznapokban is megjelenik. Azok a fiatalok, akik erőszakban nőttek fel, nagyobb valószínűséggel gondolják például azt, hogy az erőszak normális. Vagy például gondoljunk csak vissza, az emberek nagyobb aggodalmukat fejezték ki a Covid-19 miatt, amikor alacsony volt a halálos áldozatok száma, mint akkor, amikor több százezerre emelkedett. Eközben egy különösen érdekes tanulmány azt mutatja, hogy az éghajlatváltozás negatív hatásainak jobban kitett országokban élő emberek valójában alacsonyabb kockázatúnak tekintik az éghajlatváltozást - írja a BBC.

Más kutatások azt mutatják, hogy akár saját negatív viselkedésünkhöz is hozzá lehet szokni: amikor az önkéntesek többször hazudtak, hogy több pénzt szerezzenek, a kísérlet során hazugságaik egyre nagyobbak lettek – és az érzelmekhez kapcsolódó agyrészek kevésbé aktivizálódtak.

A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy minél többet teszünk valamit - még akkor is, ha tudjuk, hogy az rossz - annál kevésbé érezzük magunkat kényelmetlenül miatta. Vagyis így lesz az abnormálisból normális, még ha az rossz is.

Ennek természetesen megvannak az előnyei is: bizonyos mértékig az embereknek képesnek kell lenniük alkalmazkodni az új körülményekhez és helyzetekhez, bármilyen szörnyűek is. Fajunk valószínűleg nem jutott volna messzire – vagy legalábbis nem lett volna meg az érzelmi kapacitása a problémamegoldáshoz, az elképzeléshez és az alkotáshoz –, ha örökös sokkos és szorongó állapotban léteztünk volna.

De egyértelmű buktatói is vannak a jelenségnek. Egyrészt ez az alkalmazkodóképesség része lehet annak, hogy az emberek miért tudnak nehezen megbirkózni azzal, amit a szociológusok "lassú erőszaknak" neveznek – azokkal a katasztrófákkal, amelyek látszólagos sürgősség nélkül bontakoznak ki, és megnehezítik annak felismerését, mekkora kárt okoztak hónapokkal vagy akár évekkel később. Gondoljunk csak a vegyi hulladék évtizedek óta tartó lerakására, amely létrehozta Mississippi „ráksikátorát”.

És ebből egy ördögi kör is kialakulhat. Egy erőszakkal foglalkozó tanulmány kimutatta, hogy a résztvevők nagyobb valószínűséggel követnek el erőszakot például, ha azt gondolták, hogy ez normális. De ez vonatkozik a nagyobb, összetettebb kérdésekre is. Ha valaki nem gondolja, hogy az éghajlatváltozás nagy dolog, akkor miért lenne motiválva, hogy tegyen valamit ellene? Ha a humanitárius katasztrófákkal kapcsolatos tudatosságuk halványul, vajon továbbra is megosztják-e aggályaikat képviselőikkel, vagy adományoznak a megfelelő jótékonysági szervezeteknek?

Immunissá válunk a rosszra?

Ami a médiafogyasztást illeti, ez két kérdést vet fel: hogyan tudnak a kiadók lefedni egy témát anélkül, hogy elérzékenyítenék a közönségüket? És – okos, tájékozott médiafogyasztóként – hogyan navigálhatunk a hírek között, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem fenyeget ugyanez a kockázat?

A kutatók azt kutatják, hogy az, hogy újra és újra ki vannak téve ugyanannak a hírnek, milyen hatással van a fogyasztókra. Egy tanulmány például azt találta, hogy a hírfogyasztókat nagyobb valószínűséggel bosszantják a tudósítások, sőt, még el is kerülik azokat, ha úgy érzik, hogy ismétlődtek.

Nemcsak arról van szó, hogy a fogyasztók újdonságra vágynak – írják a kutatók. Hanem arról is, hogy az embereket különösen idegesíti, ha azt látják, hogy semmi sem változik vagy javul.

"Egyes felhasználók különösen negatívan értékelik az előrehaladás hiányát és a probléma hosszadalmas tudósítását, ami részben az érintett politikai szereplőkre vezethető vissza" - írják a kutatók.

És ez aggasztó. Vannak különböző témák, amelyek figyelmen kívül hagyása fenntartja a status quo-t. Gondoljunk csak bele, mennyivel kevésbé valószínű, hogy a vállalkozások és a kormányok lépéseket tesznek az éghajlatváltozással kapcsolatban, például, ha soha senki nem beszél róla. Cinikusan ez azt jelentheti, hogy minél több vezető tesz minimális előrelépést egy ügyben, az emberek annál jobban unják, ha hallanak róla. Elméletileg ez ahhoz vezethet, hogy ezt a kérdést egyre kevésbé fedik le – és az előrelépésre irányuló nyomás is szétesik.

Aztán ott van a másik probléma, ami különösen gyakori, amikor más emberek szenvedő híradásait nézzük: ha túlságosan lehangolónak érezzük magunkat a látottak miatt, akkor kiégettnek érezhetjük magunkat, és teljesen ki akarjuk zárni a tudósítást.

Mi a megoldás?

Tehát mit is tehetünk? Hogyan maradhatunk naprakészek a hírekkel anélkül, hogy túlterhelnénk magunkat? Hogyan tudunk eligazodni a mai világ előtt álló számos kérdésben, egyensúlyt teremtve aközött, hogy nem fogadjuk el ezeket "normálisnak", de mi magunk is képesek vagyunk továbbvinni?

Ami a hírfogyasztást illeti, a kutatók azt javasolják, hogy tudatosabban fogyasszuk a híreket, például konkrétabb időpontokban.

Illetve legyen változatos a “médiaétrendünk”! Ha például követi a gázai-izraeli háborút, ne csak a legfrissebb híreket görgesse, keressen külpolitikai elemzéseket, nézzen dokumentumfilmeket, hallgasson hangoskönyveket, podcastokat. És ami döntő fontosságú, a háború mindkét oldalának perspektíváit vegyük figyelembe.

Mi a helyzet azzal, hogy alkalmazkodunk azokhoz a körülményekhez, amelyek a legközvetlenebbül érintenek minket, még azokhoz is, amelyeket nem kellene csak „normálisnak” fogadnunk?

Az első lépés annak felismerése, hogy ilyen megszokás egyáltalán megtörténik. Szánjon egy pillanatot arra, hogy elgondolkodjon: milyen dolgokhoz szokott hozzá – akár a háztartásában, akár a közösségében, akár az országában –, amelyekről igazából azt szeretné, hogy ne így legyenek?

Csak ezután tervezhet bizonyos lépéseket. Egyes kutatók azt javasolják, hogy a „lassú erőszakot” a „lassú ellenállással” vagy a „lassú erőszakmentességgel” ellensúlyozzák, beleértve a fokozatos, mindennapi cselekedeteket, olyan egyszerűen, mint a tudás megosztása egy témáról.

Ha valami nem tetszik a saját országában, ami már kezd „normálisnak” tűnni számára, például beszélhet valakivel, aki egy másik országban él, olvasson arról, hogyan kezelik a problémát máshol.

Ne gondolja azt, hogy ha van egy probléma, ami fontos az Ön számára, akkor egy hónap vagy egy év múlva érzelmileg olyan elkötelezettnek fogja érezni magát iránta, mint most. Ehelyett alakítsa szokássá a cselekvést. Írja be a naptárába, hogy rendszeresen öt percet fog tölteni azzal, hogy például politikai képviselőinek ír. Vagy hozzon létre egy havi, ismétlődő adományt egy olyan jótékonysági szervezetnek, amely az Ön számára fontos ügyet képvisel.

A cikk szerzője kiemeli: a globális rabszolga-kereskedelemtől a dél-afrikai apartheidig rengeteg szörnyű helyzet van, amelyek – évtizedekig, sőt évszázadokig – berögzültnek, megváltoztathatatlannak tűntek. De megváltoztak. És azok a körülmények is megváltozhatnak, amelyeket nem akarunk vagy a gyermekeink, vagy a saját magunk számára fenntartani.

További friss hírekért iratkozzon fel hírlevelünkre!

Itthon

A hírek forgatagában: hogyan lett az abnormálisból normális?

kapcsolódó cikkeink