A civilizáció egyik bölcsője, az Indus folyó ringatta a fejlődő indiai kultúrát. A Dekkán-félszigeten a hatalmas folyamok, a Himalája óriási hegyvonulata és a sivatagok gyűrűjében alakult ki egy komplex és virágzó civilizáció, ami a kezdetektől kapcsolatban volt a tőle nyugatra és keletre lévő szomszédokkal. A kis kontinensnyi félsziget védett volt a külső támadásokkal szemben, és Nagy Sándor rövid hadjáratát leszámítva főleg a belső viszályok voltak a meghatározók a történetében.

Amikor 622-ben egy gazdag kereskedő kénytelen volt tanításai és politikai ambíciói miatt Mekkából Medinába menekülni, elindult egy új vallás is hódító útjára, ami átrendezte nemcsak a Közel-Kelet, hanem a teljes ismert világ erőviszonyait. Indiában is elkezdett terjedni az új vallás; hamarosan megjelentek a kalifátus seregei is.

Bizánc meggyengülésével és a Szászánida újperzsa birodalom bukásával az Indiától nyugatra fekvő területek, főleg a mai Pakisztán területén fekvő Indus-völgy részben muszlim befolyás alá került. Több helyi uralkodó muszlim hitre tért, és létrejöttek olyan új államok, mint a híres Delhi szultanátus. A muszlim uralom csúcsát jelentette, amikor a mai Üzbegisztán területéről betört seregek leverték a helyi muszlim és hindu uralkodókat, igába hajtották a Delhi szultanátust, és egyesült a teljes indiai szubkontinens. A Mogul Birodalom többnyire elfogadta a kulturális és vallási sokszínűséget, és általában sikerrel tartotta fenn a békét a területén egészen a 18. századig. Ebben az időszakban a népesség növekedett, és a Mogul Birodalmon belül India gazdasági teljesítménye is szárnyalt. A kiterjedt kereskedelem mellett fejlett kézműves és textilipar is kialakult. A mogul fennhatóság gyengülése után megszűnt a teljes Indiára kiterjedő birodalmak kora, bár a felemelkedő hindu Marátha Birodalom a szubkontinens nagy részét magában foglalta.

A királynő Társasága

A Mogul Birodalommal kötött kereskedelmi egyezséget 1612-ben a hírhedt Brit Kelet-indiai Társaság, amivel a brit érdekek is megjelentek a már itt lévő holland és portugál kereskedők mellett. Az egyre jobban kiterjedő befolyás súrlódásokhoz és véres incidensekhez vezetett a britek és a különböző indiai uradalmak között. Végül a Kelet-indiai Társaság már nemcsak kijátszotta egymás ellen a helyi hatalmakat, hanem az egyik incidensre reagálva legyőzte a bengáli fejedelmet, amivel hivatalosan is megkezdődött a britek indiai hódítása. A Társaság kegyetlenkedései széleskörű elégedetlenséghez vezettek, mely az 1857-es szipojlázadásban csúcsosodott ki. Ennek leverése után a brit korona feloszlatta a Kelet-indiai Társaságot, és Indiát közvetlenül integrálta Viktória királynő birodalmába.

Az önmagát kormányzó India gondolata a késő 19. században jelent meg. A függetlenségért folytatott harcot galvanizálta, amikor az első világháború után felerősödő tüntetésekkel szemben egyre agresszívebben fellépő britek az amritszári békés gyülekezők tömegébe lövettek.

Az indiai függetlenség atyja, Gandhi a híres békés ellenállást hirdette, de közben a muszlim, szikh és radikális hindu csoportosulások is tüntettek és hajtottak végre akciókat országszerte a függetlenség mielőbbi elnyerése érdekében.

A második világháború kitörésekor a britek India nevében, a helyi vezetők megkérdezése nélkül is hadat üzentek. Erre az Indiai Nemzeti Kongresszus, a függetlenségért harcoló egyik nagy csoportosulás tagjai lemondtak a kormányban és a közszolgáltatásban betöltött pozícióikról, és tüntetni kezdtek. Ezzel szemben a Muhammad Ali Dzsinnah által vezetett, a muszlim függetlenségpárti erőket tömörítő Összindiai Muszlim Liga kiállt a britek mellett. Az ekkorra hatalmasra növekedett Liga megtartotta kormányzó pozícióját a mai Pakisztán területén lévő tartományokban. 1940-ben Dzsinnah és társai kiadták a lahore-i határozatot, amelyben kijelentették, hogy két egymástól ennyire különböző vallás híveinek nem lehetséges együtt élni egy országban.

Az Indiai Nemzeti Kongresszus elítélte a két állam elméletet, és kiálltak amellett, hogy az indiai nép egy nagy szekuláris országba kell, hogy tartozzon, amelyen belül békében élnek egymással a különböző vallások tagjai.

Eközben a háború miatt a britek rengeteget fektettek az indiai iparba, és megtízszerezték a független indiai hadsereg létszámát (több mint 2 millió főre). A kongresszus 1942-ben elindította az „India kilép” nevű mozgalmat, mire a britek azonnal küldöttséget menesztettek hozzájuk, hogy biztosítsák az indiai hátországot a háborúhoz. Azonban a tárgyalások elakadtak, mivel az anyaországban nem volt széleskörűen támogatott a független India gondolata; még Churchill is ellenezte. A kongresszus tagjai országszerte tüntetni kezdtek, amire a hatalmas brit katonai apparátus azonnal lecsapott, és a kongresszus sok tagját és vezetőjét börtönbe zárták. Szabadságukat csak a háború végén nyerték vissza.

A háború végeztével a kimerült brit birodalom rájött, hogy nem tudja kordában tartani a hatalmas indiai szubkontinenst, és 1947-ben úgy döntött, hogy 1948-as határidővel függetlenné nyilvánítja a „birodalom ékkövét”.

Függetlenség és konfliktusok

1948 augusztusában végül Indiát felosztották Pakisztánra és az Indiai Köztársaságra. Több független hercegségnek joga volt dönteni, hogy hova akar tartozni. Az elnyomástól tartó muszlim és hindu tömegek ekkor megindultak az általuk preferált ország felé. A hatalmas, nagyjából 16 milliós tömeget megmozgató belső migráció rendkívüli emberáldozattal járt. A halottak száma 2 millió körüli; emellett több százezer nemi erőszak és emberrablás súlyosbította a helyzetet, különösen Pandzsáb tartományban, ahol az Indiába tartó hinduk és a Pakisztánba menekülő muszlimok egymást keresztezve vonultak, így számtalan véres konfliktus tört ki.

A területek felosztása és a népességcserék végével még nem zárult le a két állam függetlenségi folyamata. A független államok közül a kasmíri hercegség volt a legfontosabb, ahol a népesség többsége muszlim, a vezetőség azonban hindu volt. 1947 októberében az uralkodóval szembeni lázadókat a Pakisztánból átszivárgott pastu törzsek is segítették. Az uralkodó Hari Singh Indiába menekült, ahol katonai segítségért cserébe felajánlotta államát az Indiai Köztársaságnak. 1948-ban a pakisztáni és indiai seregek a Himalája hegyei között csatáztak az állam birtoklásáért, végül 1949-ben befagytak a frontvonalak, ami mentén kialakultak a de facto határok. Annak ellenére, hogy mindkét állam Kasmír teljes területét magáénak vallja, többé-kevésbé elismerik egymás kontrollját, bár az összecsapások a mai napig nem szűntek meg, sőt a négy India–Pakisztán háborúból három közvetlenül erre a konfliktusra vezethető vissza.

Az egyetlen nagyobb háború, ami kivétel ez alól, az a harmadik indo–pakisztáni háború, más néven a bangladesi függetlenségi háború.

A kelet- és nyugat-pakisztáni vezetők közötti nézeteltérések nyomán a nyugat-pakisztáni kormány lecsapott a keletiekre, és brutális elnyomásba kezdett. Emiatt 10 millió bangladesi menekült át az indiai oldalra. India végül be is avatkozott a bangladesi függetlenségi mozgalom oldalán, amire válaszul a nyugat-pakisztáni sereg megtámadta a határ menti bázisokat. Végül a sikeres indiai ellentámadás után 1972-ben India visszaadta a megszerzett területeket, és a felek tűzszünetet kötöttek.

Részletek a Hetek pénteken megjelent számában.

(Nyitókép: Reuters)

Nagyvilág

Testvérharc az atombomba árnyékában

kapcsolódó cikkeink