A Washington Post nemrégiben az ukrajnai helyzet új aspektusára mutatott rá. A lap a kanadai SecDev geopolitikai kockázati cég elemzésére hivatkozva tudatta, hogy miközben a háború dúlta országban „találhatók a világ legnagyobb titán- és vasérckészletei, emellett vannak kiaknázatlan lítiummezők és hatalmas szénlelőhelyek, … legalább 12,4 billió dollár értékű ukrán energialelőhely, fém és ásványi anyag került orosz ellenőrzés alá”.

A két energiafordulat

Amikor a jóm kippúri háború után, 1973 októberében az OPEC bejelentette az olajembargót Izrael támogatóival szemben, energia terén örökre megváltozott a világ.

A helyzet – amikor is az amerikaiak például ízelítőt kaptak a jegyrendszerből, és ha sorra kerültek is a benzinkúton, négyszeres áron kellett tankolniuk – arra késztette a nyugati nemzeteket, hogy felpörgessék a termelést. Ebből az időszakból származik az energiafüggetlenség fogalma: Richard Nixon az atombomba létrehozását célzó Manhattan-terv mintájára alternatív energiaforrások fejlesztését és 1000 atomerőmű építését előirányozó projektet hirdetett meg, hogy Amerika le tudjon válni az importról.

Az atomenergiával kapcsolatos félelmek, a korabeli technológia hiányosságai és az 1979-es második olajsokk miatt a kezdeményezés kudarcot vallott. Előrelépést hozott azonban annyiban, hogy megalakult az Energiaügyi Minisztérium, és finanszírozást kapott a modern megújuló energiarendszerekhez vezető kutatás. Az eredmények közé tartoznak az elektromos járművek akkumulátorai és a repesztéses eljárás, amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy visszakövetelje magának a világ legnagyobb olaj- és gáztermelőjének járó koronát.

Az ukrán háború az 1973-as válsághoz hasonló, fordulópontot jelentő konfliktus. Egyrészt, mert az orosz gázt igyekeznek lecserélni cseppfolyósított földgázra (LNG), amelyet elsősorban az Egyesült Államok, Ausztrália és Katar szállít. Egy második nagy horderejű változás a „tiszta” energiára való átállás felgyorsítása.

A gazdaság zöldenergiára való átállítása valójában villamosítást jelent, ami ásványigényes. A Finnországi Geológiai Szolgálat kutatói megállapították, hogy a kereslet szinte minden szükséges ásvány iránt meghaladja az ismert globális készleteket. A Nemzetközi Energiaügynökség (International Energy Agency, IEA) becslése szerint pedig a nettó zéró kibocsátás 2040-re tervezett eléréséhez a jelenleg felhasznált ásványi anyagok hatszorosára lenne szükség.
A számos hasonló elemzés ellenére a nap-, szél- és akkumulátor-technológiák elterjedésének felgyorsítása töretlen, és a szükséges erőforrások feletti ellenőrzés politikai hatalmat jelent. Minden azt mutatja: az ásványok lesznek az új olaj.

A villamosítás szempontjából kritikus nyersanyagok közé tartozik a nikkel, kobalt, ritkaföldfémek (REE), grafit és poliszilícium, valamint a két legfontosabb: a réz és a lítium. A bányászatban, a finomításban és a fejlett technológiák gyártásában egyaránt Kína uralja az ásványok világát.

Washington, Moszkva, Peking

2000-ben került napvilágra egy 1975-ben Robert Johnson akkori fehér házi jegyzőkönyvíróval készített interjú. Ebből szerzett tudomást a világ arról, hogy 1960-ban Eisenhower egy biztonsági tanácsi ülésen elrendelte Patrice Lumumbának – a Belgiumtól alig két hónapja függetlenné vált Kongói Köztársaság miniszterelnökének – megölését. A CIA terve az volt, hogy mérget fecskendeznek Lumumba fogkrémébe, de ez nem sikerült. A karizmatikus vezetőt – az „afrikai Fidel Castrót” – végül a leköszönő amerikai elnök utolsó hivatali napján egy belga zsoldos géppisztollyal lelőtte, a maradványait pedig megsemmisítették.

Az amerikaiak attól tartottak, hogy a Szovjetunió ráteszi a kezét Kongó ásványkincseire. Az 1940-es évektől majdnem a koreai háború végéig az egykori belga gyarmat volt szinte az egyetlen uránforrás az Egyesült Államok nukleáris programjához (innen származott a Hirosimára ledobott bomba alapanyaga is). Az Egyesült Államok vezérkari főnökei még az ország egyes részeinek elfoglalására is készítettek terveket.

Az USA több száz millió dolláros fejlesztési segélyt nyújtott az országnak, és titokban milliókat adott Joseph Mobutunak, aki 1965 és 1997 között volt elnök. A korrupt diktátor cserébe ásványkoncessziót biztosított amerikai cégeknek.

Az amerikai bányászvállalatok sokáig a szovjet összeomlás után is megőrizték vezető pozíciójukat Kongóban, a kínaiakkal szemben azonban mintha nem követnék Eisenhower mindenre kész politikáját, és hagyták, hogy kínai konzorciumok módszeresen felvásárolják a telephelyeket.

A Kongói Demokratikus Köztársaság állítja elő a világ kobaltjának 70 százalékát (brutális körülmények között működő, gyerekeket alkalmazó bányákban). A kínai cégek jelenleg Kongó réz- és kobalttermelésének nagy részét irányítják, és Kína dolgozza fel a világ készletének kétharmadát.

Kína hasonlóan biztosította a maga számára az ásványi jogokat Afrika más részein és egyéb, úgynevezett „határpiacokon”. Afganisztánban például az Egyesült Államok kivonulása után a cégei egyből tárgyalóasztalhoz ültek Kabulban a bányákhoz való hozzáférésről. Annak ellenére, hogy az Amerikai Geológia Társaság (USGS) 2010-es tanulmánya legalább 1 billió dollárra becsülte az ottani kiaknázatlan ásványvagyont, Amerika az egészet „átengedte” a riválisának.

Konfliktusforrás

2022 júniusában az Egyesült Államok a legnagyobb kitermelők közé tartozó Kanadával és Ausztráliával, valamint az Egyesült Királysággal, Franciaországgal, Németországgal, Japánnal és Dél-Koreával együtt megalapította az Ásványbiztonsági Partnerséget (MSP), amolyan „ásványügyi NATO-t”.

Az USA 150 billió dollár értékű ásványkincsekkel rendelkezik, melyek nagyrészt kiaknázatlanok, ugyanakkor a szabályozás átpolitizáltsága miatt egy bánya megnyitása hosszú (hét–tíz évig tartó), költséges folyamat. Mindezek ellenére az Egyesült Államok még mindig a harmadik legnagyobb bányászország a világon. Ha Ausztráliával közösen elkötelezné magát természeti erőforrás-ágazata fejlesztésére, egy olyan szövetség, mint az MSP, vagy akár az AUKUS (Ausztrália, az Egyesült Királyság és az USA) nagyobb hatalommal rendelkezne, mint Kína egyedül.

Az 1973-as olajválság idején nem az energiaszuverenitás projekt volt az egyetlen terv: a Pentagon egy légideszant katonai hadműveletet fontolgatott az Öböl-menti arab államok olajmezőinek elfoglalására. Remélhetőleg drasztikusabb eszközök ma sem kerülnek elő, ahogy az ásványkonfliktus tétje nő.

Részletek a Hetek pénteken megjelent számában.

Nagyvilág

Átalakulóban a világ energiarendszere

kapcsolódó cikkeink