Az elnöki kegyelmet kritizálók nagyon sokféle kifogást sorakoztattak fel a képmutatáson át a törvényekkel való visszaélésig. A józan gondolkodású emberek egyértelműen nem tudnak beállni Joe Biden legutóbbi döntése mögé. A kritikusok azonban abban tévednek, hogy a Hunter Biden-féle kegyelem valamiféle egyedülálló és soha nem látott visszaélés lett volna az elnöki kegyelem eszközével. George Washington óta több elnök is élt ezzel a hatalommal, gyakran igencsak visszatetsző módon.
A kérdés valójába nem az, hogy Biden döntése egyedülállóan jogsértő volt e – mert a történelem szerint nem az. A kérdés inkább az, hogy ez a fajta kegyelemgyakorlás, amely abból az időből származik, amikor a királyoknak isteni jogaik voltak, nem egy olyan jogkör-e, amit érdemes lenne teljesen kivenni az alkotmányból. De íme néhány olyan példa az amerikai történelemből, amely elnöki kegyelmek mellett Joe Biden legutóbbi akciója labdába sem rúghat.
George Washington és a whisky-lázadás
1791-ben az éppen alakuló washingtoni kormány jövedéki adót vetett ki az Egyesült Államokban előállított szeszes italokra. Az ötlet Alexander Hamilton pénzügyminisztertől származott, akinek elő kellett állnia valamiféle megoldással annak érdekében, hogy kiegészítse a külföldi árukra kivetett vámokat. És bár a tervnek ez volt a valódi mozgatórugója, ezáltal pedig mind az amerikai pénzügyi rendszer, mind pedig az új szövetségi kormány megerősítésére, sok állampolgár, leginkább Pennsylvaniából és Észak-Karolinából komolyan nehezményezte az adókat. Szent meggyőződésük volt, hogy ezzel csak őket akarják sanyargatni. Ezen a helyzeten még az is rontott, hogy ezekben a régiókban olyan kistermelők is éltek, akiknek a whisky volt az elsődleges bevételi forrása.
1791-től kezdve pedig rendkívül intenzív fokozatra kapcsoltak a tiltakozások; beleértve az adófizetés megtagadását, az adót beszedők zaklatását és nyilvános tüntetéseket is. 1794-re a nyugat-pennsylvaniai helyzet kifejezetten erőszakossá vált. A tiltakozók felgyújtották az egyik adószedő házát, és fegyveres csoportokat szerveztek a szövetségi végrehajtás ellen. George Washington a fejleményeket közvetlen fenyegetésnek tekintette, ezért életbe léptette az 1792. évi Militia Act-et. Az erőszakos zavargások leverésében 13 ezer szövetségi katona vett részt.
A lázadás után ugyan sokakat le is tartóztattak, a legtöbbjüket azonban vagy bizonyítékok hiányában, vagy azért engedték szabadon, csak csekély szerepet játszottak a felkelésben.
Két férfit – Philip Vigolt és John Mitchellt – 1795-ben elítélték árulásért. Washington elnök azonban még ugyanabban az évben mindkettőjüknek megkegyelmezett, amit azzal indokolt, hogy a bűntetteik nem egyenrangúak a kivégzéssel, ami egyébként is csak tovább szítaná a feszültséget a peremvidéken. A kegyelmi döntés ugyan elég ellentmondásos volt, ám nem teljesen egyértelmű módon.
Sok föderalista egyértelműen a szövetségi kormány elleni támadásnak tekintette a lázadást, és kemény büntetést preferáltak volna annak érdekében, hogy a jövőben ilyen ne történhessen, a kegyelmet azonban ők is támogatták, mert így legalább el lett ismerve az árulás ténye, amit a kormány kritikusai kategorikusan tagadtak.
Andrew Johnson és a rekonstrukció
A whiskey-lázadás egy dolog volt, a polgárháború azonban teljesen más. Ekkor ugyanis jóval több mint 750 000 férfi fogott fegyvert az Egyesült Államok ellen, akik több ezer állami és konföderációs civil tisztviselő utasítására kezdtek háborúzni. Ezek a tisztviselők felbújtóként és támogatóként mind bűnösök voltak az árulásban.
A legtöbb északi vezető nem igazán számított tömeges letartóztatásokra és kivégzésekre, de a háborúban részt vevő déliek bűnösségének jogszerű bizonyítása kulcsfontosságú volt a szövetségi államnak abból a szempontból, hogy a „hűtlen szavazók” jogfosztásával, a földek elkobzásával és újraosztásával új rendet teremtsen. A kormány még arra is hajlandó lett volna, hogy ennek érdekében helyben tartsa a szövetségi csapatokat.
Ezért volt rendkívül ellentmondásos, amikor az az Andrew Johnson, aki Abraham Lincoln meggyilkolása után vette át az elnöki tisztséget, általános kegyelmeket kezdett osztogatni. Először 1865-ben hagyott jóvá egy olyan intézkedést, amely kizárta a nagybirtokosokat és a konföderációs tisztviselőket. Még ebben az évben egyéni kegyelmeket is elkezdett kiadni ugyanennek a konföderációs elitnek, ha személyesen járultak hozzá. 1868-ban aztán minden megmaradt résztvevőnek megkegyelmezett anélkül, hogy személyen benyújtottak volna bármilyen kérvényt is.
Ha azt mondanánk, hogy Johnson kegyelmi politikája ellentmondásos volt, még azzal is nagyon messze lennénk a valóságtól – írja a Politico. Charles Sumner, egy radikális massachusettsi republikánus szenátor fogalmazta meg azt a széles körben elterjedt északi nézetet, miszerint „szabályokkal kell biztosítani azt, amit háborúval nyertek el”. „Ha most kudarcot vallunk, az magát a háborút is teljes kudarccá teszi; ha most megadjuk magunkat, az minden győzelmünket megsemmisíti”.
George H.W. Bush és az iráni Contra-kegyelmek
Második elnöki ciklusa alatt Ronald Reagan kormánya minden erejével azon volt, hogy biztosítsa azoknak az amerikai túszoknak a szabadon bocsátását, akiket Libanonban tartott fogva több Irán által támogatott csoport. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy támogatni kezdik a kontrákat, a nicaraguai sandinista kormány ellen harcoló lázadók egy csoportját – annak ellenére, hogy a kongresszus szigorúan megtiltotta az amerikai katonai támogatás mindenféle formáját. A cél érdekében az amerikai kormány tisztviselői fegyvereket juttattak el Iránnak a túszok szabadon bocsátásáért cserébe, és az így befolyt összeget pedig a kontráknak küldték el. Ez egy minden létező szempontból illegális illegális akció volt, amely az 1986-os lelepleződésekor azzal fenyegetett, hogy megdönti Reagan elnökségét is.
Az iráni kontra-ügyben megvádolt vagy elítélt tisztviselők között volt Caspar Weinberger, Reagan volt védelmi minisztere, Elliott Abrams, volt külügyminiszter-helyettes, Robert C. McFarlane, volt nemzetbiztonsági tanácsadó és több magas rangú CIA-tisztviselő is. A Watergate-botrány óta nem állt ennyi magas rangú amerikai tisztviselő a vádlottak padján.
1992 karácsony estéjén, miután elvesztette a választásokat, és már csak néhány hetet töltött el elnökként, George Bush mind a hat embernek kegyelmet adott. Ez – talán mondani sem kell – igencsak komoly hullámokat vetett az országban, a kritikusok szerint pedig Bush nem lépte volna meg ezt, ha ő nyeri a választást.
Bill Clinton and Roger Clinton
Hunter Biden még csak nem is az első olyan rokon, aki kegyelmet kap egy elnöktől. Bill Clinton elnök 2001. január 20-án, hivatalának utolsó napján elnöki kegyelemben részesítette féltestvérét, Roger Clinton Juniort, akit 1985-ben ítéltek el kokainterjesztés miatt Arkansasban. Roger körülbelül egy évet ült börtönben, és egy 50 000 dolláros pénzbüntetést is kapott.
Ezt követően megpróbált új életet kezdeni, többek között zenészként és színészként is megpróbált karriert építeni, ez azonban a bűnözői múltja miatt nehezen ment neki. A bátyja elnöki kegyelme után azonban visszakapta az addig elveszett olyan polgári jogait, mint a szavazati jog, és több akadály is elhárult előle a hétköznapokban. Bill Clinton döntése akkoriban nagyon is visszásnak számított, hiszen ez volt az első olyan eset, hogy egy elnök a saját rokonának kegyelmezett meg.