A testvérek – a 11 éves Rakhi és a 7 éves Bablu – azt tervezték, hogy az anyai nagyszülőkhöz mennek, akik mindössze egy kilométerre laktak. De néhány rossz kanyar után eltévedtek.
Több mint 13 évbe telt, mire visszataláltak – egy gyermekjogi aktivista nagy segítségével – édesanyjukhoz, Neetu Kumarihoz.
„Minden egyes nap hiányzott az anyám” – mesélte Bablu, aki árvaházban nőtt fel. „Most nagyon boldog vagyok, hogy visszakerültem a családomhoz”.
A december végi újraegyesülésükről készült videofelvételeken Neetu zokogva üdvözli Bablu-t, szorosan átöleli őt, és megköszöni Istennek, hogy „megadta nekem azt az örömöt, hogy újra a kezemben tarthatom a fiamat”.
Bablu ezután megöleli Rakhit, aki két nappal korábban tért haza. Bár a testvérek tartották egymással a kapcsolatot, több mint egy évtized után találkoztak újra – írja a BBC.
Az elválás
Bablu és Rakhi az északi Agra városában éltek szüleikkel, Neetu Kumarival és Santoshsal, akik napszámosként dolgoztak.
2010. június 16-án Neetu, aki aznap nem talált munkát, Rakhin töltötte ki frusztrációját, és megütötte őt a főzéshez használt fémcsipesszel.
Rakhi és Bablu elmentek otthonról, miután az anyjuk elment egy megbízás miatt.
„Apám néha engem is megütött, ha nem tanultam rendesen, ezért amikor Rakhi odajött hozzám, és azt mondta, menjünk a nagymamához, beleegyeztem”
– mondja Bablu.
Miután eltévedtek, egy riksás sofőr elvitte őket a vasútállomásra. Ott a gyerekek felszálltak egy vonatra, ahol egy nő, aki egy gyermekjótékonysági szervezet munkatársa volt, észrevette őket.
Amikor a vonat elérte Meerutot, az otthonuktól közel 250 km-re lévő várost, a nő átadta őket a rendőrségnek, akik egy állami árvaházba vitték őket.
„Mondtuk nekik, hogy haza akarunk menni, próbáltunk beszélni a szüleinkről, de a rendőrség vagy az árvaház illetékesei nem keresték a családunkat” – emlékezett vissza Bablu.
Egy évvel később a testvéreket is elválasztották egymástól – Rakhit egy nem kormányzati szervezet által működtetett lányotthonba vitték az indiai főváros, Delhi közelében. Néhány évvel később Bablu egy másik állami árvaházba került Lucknowba, Uttar Prades állam fővárosába.
A testvérek újra egymásra találtak
Valahányszor fontos hivatalnokok, jótékonykodók vagy újságírók látogattak el az árvaházba, Bablu mindig mesélt nekik Rakhiról, abban a reményben, hogy újra találkozhat vele.
De csak 2017-ben járt sikerrel – amikor az egyik új gondozó úgy döntött, hogy segít neki, amikor megosztotta vele, hogy a húgát egy idősebb lányok számára fenntartott árvaházba küldték valahol Delhi közelében.
„Felhívta az összes árvaházat Noidában és Greater Noidában (Delhi külvárosa), és megkérdezte, hogy van-e náluk valaki, akit Rakhinak hívnak, és sok erőfeszítés után megtalálta őt”
– fogalmazott Bablu.
„Szeretném elmondani a kormánynak, hogy nagyon kegyetlen dolog a testvéreket szétválasztani. A testvéreket egymás melletti gyermekotthonokban kellene elhelyezni. Nem igazságos szétválasztani őket” – tette hozzá.
Miután a testvérek újra kapcsolatba kerültek egymással, gyakran beszéltek telefonon. De valahányszor a beszélgetés a családjuk megtalálására terelődött, Rakhi kételkedett. „Tizenhárom év nem kevés idő, és kevés reményem volt arra, hogy megtaláljuk a mamát” – mondta.
Bablu nem táplált ilyen kétségeket. „Nagyon boldog voltam, hogy megtaláltam Rakhit, és abban is biztos voltam, hogy megtalálom az édesanyánkat” – mondta.
Bablu elmondása szerint az egyik helyen, ahol lakott, a nevelők és az idősebb fiúk gyakran megütötték őt. Mint mondta, kétszer is megpróbált elszökni, de aztán megijedt, és visszatért.
Rakhi viszont kiemelte, hogy az otthon, ahol felnőtt, jól gondoskodott róla.
„Nem tartoztam hozzájuk, mégis nagyon jól gondoskodtak rólam. Soha senki nem ütött meg, és jól bántak velem. Jó iskolába jártam, jó egészségügyi ellátáshoz és minden egyéb olyan lehetőséghez hozzájutottam, ami egy nagyvároshoz való közelséggel jár”
– tette hozzá.
Az aktivista, aki újraegyesítette a családot
December 20-án az agrai Naresh Paras gyermekjogi aktivista kapott egy hívást Bablutól, aki most Bengaluruban él és dolgozik.
„Sok családot egyesítettél már újra, segítenél nekem megtalálni az enyémet?” – kérdezte tőle Bablu.
Paras, aki 2007 óta foglalkozik gyerekekkel, azt mondta, hogy ez nem volt egyszerű eset.
A testvérek nem emlékeztek az apjuk nevére, és a kormány által kiadott Aadhaar-kártyáikon más-más nevek szerepeltek róla. Fogalmuk sem volt arról, hogy melyik államban vagy körzetben születtek, és az árvaházi nyilvántartásuk szerint Bilaspurból, a középső Chhattisgarh állam egyik városából származnak. Paras hívásai a bilaspuri árvaházakba és a rendőrségre nem vezettek eredményre.
Az áttörést az hozta meg, amikor Bablu visszaemlékezett arra, hogy egy vasúti mozdonybábut látott az állomás előtt, ahol felszállt a vonatra.
„Akkor már tudtam, hogy Agra Cantonment állomásnak kell lennie” – emelte ki Paras.
A városi rendőrségi nyilvántartást átnézve a Jagdishpura rendőrőrsre esett a választása, ahol a testvérek apja 2010 júniusában panaszt tett. Amikor azonban megkereste a családot, kiderült, hogy ott albérletben laktak, és elköltöztek.
Rakhi ekkor mondta el neki, hogy emlékszik, hogy az édesanyját Neetunak hívják, és hogy égésnyom van a nyakán.
Paras ezután elment a munkaügyi központba – ez egy olyan hely Agrában, ahol a napszámosok minden reggel összegyűlnek a munkalehetőség reményében. Nem találta Neetu-t, de néhány ottani munkás azt mondta, hogy ismeri őt, és továbbítja az üzenetet.
Amint Neetu Kumari meghallotta, hogy megtalálták a gyermekeit, azonnal a rendőrségre ment, akik aztán felvették a kapcsolatot Parassal.
13 év után újra együtt
Amikor Paras meglátogatta Neetut, a nő megmutatta neki a gyerekek fényképeit és a rendőrségi feljelentés másolatát. Amikor a férfi videohívásokon összekapcsolta őt Babluval és Rakhival, mindannyian felismerték egymást.
Neetu Kumari elmondta Parasnak, hogy „megbánta, hogy megütötte Rakhit”, és azt is, hogy milyen erőfeszítéseket tett, hogy megtalálja a gyermekeit.
„Kölcsönkértem némi pénzt, és elutaztam Patnába [Bihar állam fővárosába], miután hallottam, hogy a gyermekeimet koldulni látták az utcán. Templomokat, mecseteket és gurudwarákat látogattam meg, hogy imádkozzak a biztonságos hazatérésükért” – mesélte.
A fiával és lányával való érzelmes és könnyes találkozáskor azt mondta, hogy új életet kapott.
Rakhi elmondta, úgy érezte magát, mintha „egy filmben” lenne, mert soha nem számított arra, hogy újra láthatja az édesanyját. „Nagyon boldognak éreztem magam” – tette hozzá.
Bablunak „vegyes” érzései voltak.
„Hihetetlen, hogy Paras úrnak csak egy hétbe telt, mire megtalálta a családomat. Ugyanakkor dühös voltam a rendőrségre és a civil szervezetek munkatársaira, akik többszöri kérés ellenére sem segítettek, de nagyon boldog voltam, hogy beszélhettem az édesanyámmal. Sírt, és azt kérdezte: „Miért hagytál el engem?” Azt mondtam neki: „Soha nem hagytalak volna el téged. Eltévedtem'”
– mondta.
(Kezdőkép: Naresh Paras)