„Meghalt” – mondta összetörten a telefonba Jaakko Teittinen anyja. És ebből a nő tudta, hogy megtörtént, amitől évek óta rettegett: bátyja, Tuomas öngyilkos lett. Mindössze 33 éves volt.
Jaakko sokkos állapotban hagyta ott a munkahelyét, hogy csatlakozzon édesanyjához a helsinki Linnanmäki vidámparkban, ahol Tuomas két gyermekével töltötte a napot, akik nevelőszülőknél éltek, és fogalmuk sem volt arról, mi történt. Amíg a nő édesanyja elkezdte az előkészületeket, ő a bátyja gyerekeivel együtt ment a hullámvasutakra, és igyekezett nem elárulni, mi jár a fejében – írja a The Guardian.
„Én tudtam, a gyerekek nem” – emlékszik vissza Jaakko a 2009. július 29-i tragikus eseményekre. A Surunauha ry (gyászszalag), az öngyilkosságban szeretteiket elvesztett emberek számára létrehozott, kortársakat támogató jótékonysági szervezet, itt dolgozik Jaakko. „Tényleg szürreális volt az egész. Nagyjából csak erre emlékszem arról a napról”.
Tuomasnál korábban bipoláris zavart diagnosztizáltak, és számtalan alkalommal próbált öngyilkosságot elkövetni. A halála napján a családtagjai azt hitték, hogy kórházban van, ahova néhány nappal a legutóbbi öngyilkossági kísérlete után szállították. Később azonban kiderült, meggyőzte a kórházi személyzetet, hogy jól van, így anélkül hazaengedték, hogy a családját értesítették volna erről.
Jaakko felidézte, hogy bár a mentális betegség beárnyékolta Tuomas életét, mindig is ragyogó humorérzékkel rendelkezett. „Vicces, intelligens, jó társaság volt. Mindig nála voltam, rengeteg zenét hallgattunk” – tette hozzá.
Testvére halála után terápián esett át, így ma már szokatlanul nyíltan tud beszélni a tragédiáról és tapasztalatairól. „Nincs mögötte nagy titok. Persze nehéz elfogadni. Egyedül viselni egy ilyen traumát nagy teher volt” – mondta, majd kiemelte, azért beszél róla, mert ezzel másoknak is segíthet.
A gödörből a magasba
Annak ellenére, hogy manapság a „világ legboldogabb országaként” emlegetik, korábban Finnország rendelkezett a világon az egyik legmagasabb öngyilkossági rátával. Az elmúlt három évtizedben azonban az ország egy sor kezdeményezés és beavatkozás révén ezt a felére csökkentette.
Timo Partonen, a Finn Egészségügyi és Jóléti Intézet (THL) kutatóprofesszora a lapnak elárulta, hogy Finnország történelmében 1990 volt a legsötétebb év, ugyanis akkor 1521 öngyilkossági halálesetet regisztráltak az akkor alig 5 millió lakosú országban. Ezzel szemben 2022-ben Finnországban 740 öngyilkosság történt, méghozzá 5,6 millió lakos mellett – ez pedig már inkább az uniós átlagnak felel meg (bár annál valamivel magasabb még mindig). Azonban az eddig megtett út nem volt egyszerű.
A lap kiemelte, hogy az 1989 és 1996 között zajló öngyilkosság-megelőzési projekt 13 százalékkal csökkentette az öngyilkossági halálozást, és ez egyike azoknak a kezdeményezéseknek, amellyel hozzájárultak a változáshoz.
Partonen a program sikerét a depressziós zavarok jobb kezelésének, a gyorsabb felismerésnek, tulajdonítja. Bevezették továbbá a legjobb gyakorlatra vonatkozó iránymutatásokat más pszichiátriai rendellenességek, többek között az alkoholfüggőség és a személyiségzavarok kezelésére vonatkozóan.
Bár ezek pozitív hatást gyakoroltak a társadalomra, Partonen szerint sok szenvedő még mindig nem kap segítséget, mert nem keresik a megoldást, vagy a kezelésüket megszakítják.
A THL azonban reméli, hogy egy 2020-tól 2030-ig tartó új prevenciós projekttel segíthet tovább csökkenteni az utóbbi években stagnáló számokat. Célja, hogy az öngyilkossági rátát még lejjebb vigye az országban, részben a nyilvánosság, az újságírók és az egészségügyi szolgáltatók oktatásának javításával.
Kiderült az is, hogy Finnország földrajzi fekvése és az időjárási körülmények nem játszanak szerepet az öngyilkosságok számára. Partenon kiemelte, valójában az öngyilkosságok száma télen a legalacsonyabb. Hozzátette, nem világos, hogy miért, de tavasszal és kora nyáron követik el a legtöbb öngyilkosságot.
„Ha depressziós vagy, az agyad és a tested másképp reagál a napfénynek való fokozott kitettségre. Emiatt pedig jobban szenvedhetsz az álmatlanságtól. Nyugtalanabbá, szorongóbbá válik az ember, ez pedig súlyosbíthatja a depressziót”
– emelte ki.
Elnyomott érzésektől a gyógyulás felé
Veli-Matti Vourenmaa gyermekkorában két öngyilkossági kísérletet követett el, majd mire tinédzser lett, megtanulta „eltemetni az érzéseit”. Mint mondta, dühítette, hogy állandóan az átélt szexuális bántalmazására gondolt, és bár a barátaival megpróbált az öngyilkosságról viccelődni, nem volt senki körülötte, akivel valójában beszélhetett volna az érzéseiről. Egyedül volt.
„Eleinte egyszerűen pokoli volt” – mondta a 33 éves egyetemista. „De néha, nos, elfelejtettem életem legfájdalmasabb emlékeit. Így könnyebb lett, de belül sosem éreztem magam igazán jól”.
A következő két évtizedben Vuorenmaa ugyanígy folytatta az életét, elfojtotta a traumatikus emlékeit, és próbált előrehaladni. Azonban 2020-ban visszatértek az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai, miután egy egyetemi órán a tanárja arról beszélt, hogy a szexuális zaklatások áldozatainak 80 százaléka soha nem beszél arról, hogy mi történt vele. Ekkor pedig rájött, hogy ő is közéjük tartozik.
Ezt követően még fél évig szenvedett, majd segítséget kért az egyetemi egészségügyi központban. Elmondása szerint ez egy kicsit segített neki, de a gondolatai nem akartak elmúlni, és 2021. októberében megpróbálta megölni magát. Szerencsére nem járt sikerrel, és még ugyanazon a héten felkereste a helsinki Hieli öngyilkosság-megelőző központot, ahol a Linity nevű, kifejezetten az öngyilkossági kísérletet megkísérlők számára kifejlesztett módszer segítségével megtette az első lépéseket a gyógyulás felé.
Vuorenmaa-ra olyan nagy hatással voltak a Mieli nevű civil szervezetnél szerzett tapasztalatai – amely támogatást nyújt az öngyilkosságot megkísérlők számára, és amely 24 órás krízis segélyvonalat működtet -, hogy most náluk gyakornokoskodik, és karrierje során a gyermekek és fiatalok segítésével szeretne foglalkozni. Szeretné, ha a Linity-technikát szélesebb körben alkalmaznák.
Míg a Linity-tanfolyam ingyenes volt, a terápiának ára volt (körülbelül 55 euró egy alkalom), és szerencséjére gyorsan talált terapeutát. Finnországban olyan nagy a terapeutahiány, hogy akár hónapokig is eltarthat, mire az ember talál egy szakembert.
Összefüggés az alkohollal?
Az 59 éves Harri Sihvola, aki a Mieli számára szakembereket képez, többek között a Linity-kurzuson, első kézből tapasztalta meg az öngyilkossághoz való hozzáállás átalakulását hazájában. Bár sok idősebb ember körében továbbra is tabutéma, a mai kép drámaian különbözik attól, amiben ő a kelet-finnországi Kuopióban nőtt fel, és amiben a 90-es években szociális munkásként dolgozott Helsinkiben.
15 éves volt, amikor az első vele egykorú személy önkezével vetett véget életének. „És amikor a felnőttkor közeledett – 16, 17, 18 éves koromban -, évente egy-két ember öngyilkos lett a környezetemben”. Amikor 25 éves volt, egy közeli barátját öngyilkosság miatt vesztette el.
„Az erős alkoholfogyasztás kultúrája akkoriban erőteljesen hozzájárult ehhez” – tette hozzá. „Az öngyilkossági arányunk ugyanolyan ütemben csökkent, mint ahogy az ivásunk is. Tehát ez erősen összefügg. És most, amikor – különösen a fiatalok – már nem isznak annyit, természetesen nincs ennyi öngyilkosság”.
A legveszélyeztetettebb csoportok közé azonban most a fiatal nők tartoznak: a 14 és 25 év közöttiek körében egyre több az öngyilkossági kísérlet.
A kísérletek legnagyobb aránya még mindig a középkorú férfiak körében van, de az általános összetétel jelentősen eltolódott a nők irányába. A 90-es években az öngyilkosságok 80 százaléka a férfiakat érintette, most a 25 év alattiak körében ez az arány 60 százalékra csökkent. Sihvola szerint ez annak tudható be, hogy „a sztereotip férfi-női ellentétek enyhültek”.
A 14 év alattiak körében az öngyilkosságok száma megnőtt, a korábbi szinte egyről akár hatra is évente. Bár erre nincs tudományos bizonyíték, Sihvola szerint „ez valószínűleg összefügghet az online zaklatásokkal”. Ráadásul a közösségi média megnehezítheti a felnőttek számára, hogy nyomon kövessék a baráti csoportokat és azt, hogy ki kire milyen hatással van.
Még mindig tabu?
Néhány évtizeddel ezelőtt az „öngyilkosság” szó is szinte kimondhatatlan – és nyomtathatatlan – volt. Nem sokkal azután, hogy 1972-ben megnyitották a helsinki Mieli „öngyilkosság-megelőző központot”, megváltoztatták a nevét „válságmegelőző központra”. Sihvola szerint sok idősebb finn ember számára az „öngyilkosság” még mindig nehezen kimondható szó.
A fiatalok körében azonban átalakult a hozzáállás, olyannyira, hogy néha már szívesebben beszélnek a mentális egészségükről, mint a képzett szakemberek.
Ahhoz, hogy további előrelépés történjen az öngyilkosság-megelőzéssel kapcsolatban, az embereknek mindenütt – az egészségügyi szolgáltatóktól az iskolákig – nyugodtan kell megkérdezniük másokat az öngyilkossági gondolatokról. És ami ugyanilyen fontos, hajlandónak kell lenniük meghallgatni a válaszokat.
Sihvola szerint a 21. század képernyőorientált világában a társadalom egyre jobban tud beszélni az öngyilkosságról. Hozzátette, még soha nem volt ennyire bizakodó. „Egyre jobbak vagyunk, több öngyilkosságot akadályozunk meg Finnországban, mint valaha”.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!