Mégis hogyan képzelünk el egy olyan fenyegetést, ami bejelentés nélkül bekúszik az otthonainkba, és esetleg megfoszt minket olyan dolgoktól, amiket szeretünk, vagy akár az életünkre tör? A pestistől fertőzött Európában a válasz a csuklyás csontváz figura volt, amelyet a Kaszásként ismertünk. Először a 14. században, a "fekete halál" idején bukkant fel, amikor a Yersinia pestis baktérium által okozott fertőzés hullámról hullámra söpört végig a kontinensen, és megölte a lakosság felét.

Ennek a hátborzongató lénynek a pontos formája országonként változhat – a "halál" lehet fiatal vagy idős, férfi vagy nő, fehérbe vagy feketébe öltözött –, de a történelem során a legtöbb kultúra a betegséget és a halált emberi formában ábrázolja.

A tudományos felvilágosodást követően azt gondolhatnánk, hogy már nem jellemző a természeti jelenségek megszemélyesítése, ám a Covid-19 leírására használt képek gyors áttekintése mást sugall: egyes, a vírusról szóló írások azt sugallják, hogy annak tudatos célja volt az emberiség elpusztítása; a karikatúrák karokkal, lábakkal és gonosz vigyorral ábrázolták a vírust, míg Donald Trump amerikai elnök "keménynek és okosnak" írta le, amelyek szintén emberi tulajdonságok. Egyes tudósok pedig mitológia ihlette beceneveket is elkezdtek adni a különböző variánsoknak - írja a BBC.

A szélsőséges időjárásra adott válaszaink ugyanezt a tendenciát mutatják. Ugyanazt a nevet adjuk a hurrikánoknak és viharoknak, mint a gyermekeinknek, és a harag, a bosszú humanizáló nyelvén írjuk le "cselekedeteiket". Még az IT-problémákra adott dühös reakcióinkban is ezt láthatjuk – minden alkalommal, amikor átkozzuk számítógépünket vagy rászólunk okostelefonunkra, hogy működjön rendesen, az élettelen tárgyak antropomorfizálására való automatikus késztetésnek adunk teret.

A legújabb tudományos kutatások szerint a megszemélyesítésre vonatkozó hajlamunk természetes emberi reakció a kiszámíthatatlan eseményekre, és bár gyakran ártalmatlan, néha arra késztet bennünket, hogy alábecsüljük a helyzet valós kockázatait. Minden az általunk létrehozott karakterektől és a nekik adott tulajdonságoktól függ.

Ennek a tudományos elméletnek az alapjai David Hume skót filozófushoz köthetők. "Az emberiség körében egyetemes tendencia, hogy minden lényt önmagának tekint, és minden tárgyra átviszi azokat a tulajdonságokat, amelyeket jól ismer, és amelyeknek tudatában van" - írta a The Natural History of Religion című folyóiratban 1757-ben.

"Emberi arcokat találunk a Holdon, hadseregeket a felhőkben; és természetes hajlamunkból adódóan, ha a tapasztalat és a gondolkodás ezt nem korrigálja, rosszindulatot és jóakaratot tulajdonítunk mindennek, ami bánt vagy örömet okoz nekünk."

Hume felvetése szerint ez egy módszer arra, hogy megbirkózzunk a világ bizonytalanságával – az élet és halál, egészség és betegség, bőség és hiány közötti örökös feszültséggel. Emberszerű elmét elképzelni az események mögött talán irracionális, de meggátolhatja azt a pánikot, amelyet az váltana ki, ha felismernénk, hogy képtelenek vagyunk megérteni, mi történt, és megjósolni egy jövőbeli esemény valószínűségét.

"Szerelmi történet"

A 20. századig Hume állításai pusztán elméletiek voltak. Az 1940-es években azonban egy ikonikus kísérlet megerősítette a gyanúját. Fritz Heider és Marianne Simmel a massachusettsi Smith College-ból egy geometriai formákból – egy nagy háromszögből, egy kis háromszögből és egy körből – álló animációs filmet mutattak be a résztvevőknek, amelyek a képernyőn mozognak. Nincs díszlet dobozon kívül. Egy ponton a kis háromszög és a kör belép a dobozba, és a fedél bezáródik.

Ezekben a tisztán elvont figurákban nincsenek arckifejezések vagy testbeszédre utaló jelek – a legtöbb résztvevő mégis erősen antropomorf nyelvet ajánlott fel a látottak leírására, és gyakran adták meg a különböző formájú személyiségprofilokat. Szerelmi történetnek tekintették például, amelyben a két háromszög a körért verseng – és végül emiatt "összevesztek". A nagyobb háromszöget "zaklatónak" tekintették; a legtöbben egyetértettek abban, hogy férfi volt, az egyik résztvevő pedig egyenesen azt állította, hogy a nagy háromszöget "elvakította a düh és a frusztráció", amikor "szerelmi riválisa" végül "megszökik" a körrel.

A hatásmotiváció

Vajon a résztvevők ugyanilyen gazdag, szándékkal és érzelmekkel teli történeteket alkottak volna, ha a formák kiszámíthatóbbnak hatnak? Hume szerint a válasz egyértelmű nem lenne; amikor a természeti jelenségekről volt szó, azzal érvelt, hogy antropomorfizálunk, hogy megértsük azokat a dolgokat, amelyeknek egyébként nem lenne értelme. A pszichológusok ezt az antropomorfizmus "hatásmotivációjaként" írják le – és olyan kutatók, mint Adam Waytz az illinoisi Evanston-i Northwestern Egyetemen, most jó bizonyítékot találtak erre.

Waytz kutatása elsősorban a technológia antropomorfizálására való hajlamunkat vizsgálta. Az első vizsgálat során megkérdezték az embereket a saját számítógépeikről. Értékelniük kellett, hogy milyen gyakran szembesülnek problémákkal az eszközzel, és mennyire tűnt úgy, hogy "úgy viselkedik, mintha saját gondolatai és vágyai lennének". Az eredmények pontosan megfeleltek az előrejelzéseknek: minél kevésbé megbízhatóak a résztvevők eszközei, annál inkább látták, hogy azok saját gondolkodás szerint működnek.

Waytz és csapata több kutatást is végzett ebben a témában, ezek eredményei alapján megállapították, hogy például a Covid-19 megszemélyesítése természetes reakció lehetett a járvány okozta hatalmas bizonytalanságára.

Kiemelt képünk illusztráció

Nagyvilág

Lady Luck és Mr. Koronavírus - miért személyesítjük meg a jelenségeket, amelyeket nem értünk?

kapcsolódó cikkeink