Amúgy is koncentrált figyelem kell a filmhez, annyi a szereplő és a magvas párbeszéd. Az ínyencek azt is örömmel nyugtázzák, hogy működik a rendező egyik ismert kézjegye, az utolsó hosszú jelenet. Amikor felpörög a zene (ezúttal nem Hans Zimmertől) sűrű vágóképek jönnek, s velük egy merész fordulat, ami átírja az eddigi hangsúlyokat: egy szürke eminenciásból, egy kimondott jó fejből főgonosz lesz, Oppenheimer ellenpólusa, ennyit elárulhatunk. Innentől nyithatnak a fogadóirodák: hány szobrocskát ér mindez, szűk egy év múlva?
Kazalnyi szürkeállomány
A modern fizika roppant érdekes e filmben, nem is hittük volna. Niels Bohr, Enrico Fermi, Heisenberg „Opi” inspirálói az európai éveiben, később a bombán dolgozó „tojásfejűek”: mind hiteles-érdekes figurák. Köztük van két, a nácizmus elől emigrált magyar zsidó tudós, Szilárd Leó (Haumann Máté játékában) aki megretten az „A-bomba” várható borzalmaitól, no és Teller Ede, a többi fizikust meghaladó matekeszével. Amúgy itt ő afféle „sith-lovag”, kezdettől saját ötletét, a jóval pusztítóbb hidrogénbombát erőlteti. Jelleme viszont nem ilyen erős: gond nélkül simul a hatalomhoz. Oppenheimer lubickol a jeles elmék társaságában. Nem ő a csúcszseni, inkább az összekötő a politika, a katonák, meg az elvont észjárású tudósok között. A film eléri, hogy a magfizika alapjait nyeljük, mint kacsa a nokedlit, a kutatás izgalma az IMAX-vászonról alájön a bársonyfotelekben kólát szürcsölők közé.
Feketelisták, komor kihallgatók
Persze a tudósok néha előjönnek a laborból. És odakint lelküket mindenféle hatások érik. Köztük a kommunista eszme, ami az Újvilágban divatos értelmiségi allűrnek tűnik a füstös koktélpartikon, és futó kaland Oppenheimer belső univerzumában. Megfér az indiai misztériumok, az avantgárd művészet, a felszínén megélt zsidóság és sok egyéb között. Mert a fizikus nem aprózza el: csak a mindenséget akarja. Ha nem is birtokba venni – legalább érteni és élvezni belőle, amit csak lehet. Ez a szellemi montázs később lesz gyanús, amikor mindenhol komcsikat keresnek és – ahogy a filmben látjuk – találnak is párat. Mert tényleg volt kém Los Alamosban, és az oroszok hamar atombombát csináltak. A gyanakvó légkör szovjet stílusú „keresztkérdezős” bizottságokat szült, hosszasan látunk egy ilyet, ahogy valósággal atomokra szedi a fizikus személyiségét.
Ketrecbe zárt elme
Ez az élveboncolás láthatóan fontos a rendezőnek, aki maga írta filmje szövegét is. Az eddigi szereplők szinte mind a pellengérre állított tudós köré gyűlnek, Teller kicsit bemártja, mások kiállnak hazafisága mellett, bár van, aki már nem dolgozna vele. A legkínosabb viszont a felesége helyzete. Részletesen végig kell hallgatnia Oppenheimer házasságtörését egy kommunista lánnyal.
Aztán női roncsokat hagy maga után. Viszonyait be sem fejezve kezd újabbakat, felesége alkoholista, az említett komcsi lány öngyilkos lesz. Ez azért megviseli.
Ahogy a bomba felelőssége is.
A kellően vészjósló zene, a gyors vágások, a vélhetően máris szobrocskatulajdonos Cilian Murphy arcjátéka kifejezi a rettentő terhet: a világ sokkal veszélyesebb, éspedig miattuk. „Elképzelünk egy jövőt és a víziónktól megrettenünk” – rebegi a címszereplő, és nincs feloldozás. „Innentől átvesszük, köszönjük”, mondják a katonák, mikor kész a bomba, és teherautóra rakják. De a súlyos terhet, a bűntudatot ujjal sem érintik; maradjon az csak Los Alamosban, a képletek értőinél.
A teljes cikket a Hetekben aktuális számában olvashatja el.