Túlzás nélkül korszakos változást hozna a 85 milliós Törökország életébe, ha a 2003 óta – hol elnöki, hol miniszterelnöki minőségben – hatalmon lévő Recep Tayyip Erdoğant a hét végére leváltanák. Az országirányítás harmadik évtizedére készülő török vezető azonban ezt nem meglepő módon nem nézi tétlenül.

A politikai légkör az előzetes felmérések szerint úgy áll, hogy a mostani választás lehet a legszorosabb azóta, hogy Erdoğan hatalomra került. A legfrissebb országos közvélemény-kutatások nagyobbik része azt mutatja, hogy alig pár százalék választja el egymástól a két elnökaspiránst – a Financial Times több kutatást átlagoló becslése szerint Erdoğan 45,4, míg legfőbb ellenfele, a hatpárti ellenzéki koalíció elnökjelöltje, Kemal Kılıçdaroğlu 48,1 százalékon állt a hét elején.

Mint emlékezetes, Kılıçdaroğlu volt az, aki azt üzente, hogy a szavazók egyetlen vokssal ki tudják húzni az országot abból a gazdasági gödörből is, amibe csöppent az elmúlt években: tavaly októberben 85 százalék fölé emelkedett az infláció, az elmúlt két évben pedig csaknem 60 százalékot zuhant a líra árfolyama a dollárral szemben, ami rekordalacsony szintnek számít a 900 milliárd dolláros nemzetgazdaság történetében.

A probléma súlyosságát jelzi, hogy alig négy év alatt háromszor történt helycsere a török jegybank elnöki székében. És mindezek a választásra is komoly kihatással vannak – talán még Erdoğan elnöki székének sorsa is ettől függ majd.

Választás ide, választás oda

A Törökország gazdasági mutatóit árgus szemmel figyelő (elsősorban nyugati) befektetők arra figyelmeztetnek, hogy akár marad, akár bukik Erdoğan, egy dolog biztosan nem változik: a vezetésnek helyre kell állítania a gazdasági szereplők körében a bizalmat, ha biztosítani akarják az ország jövőjét – ahogyan azt az elnökjelöltek kampányaik során ígérgették.

Megszűnt ugyanis a bizalom a befektetők részéről, aminek egyik jele a Financial Times elemzése szerint, hogy a török államadósságnak kevesebb mint 1 százaléka van külföldi tulajdonban, míg egy évtizeddel ezelőtt az adósság negyede volt külföldi kézen. A török pénzügyminisztérium hivatalos adatai szerint mindeközben az államadósság-állomány közel 80 százalékát közvetlenül a bankrendszer szereplői (a hazai bankok és a külföldi pénzintézetek törökországi leányvállalatai) vették birtokba; 2013-ban ez az arány kevesebb mint 50 százalék volt. Hasonló trend söpört végig a török értékpapírpiacon is, ahonnan a nemzetközi befektetők összesen mintegy 7,3 milliárd dollárt vontak ki az elmúlt évtizedben a Goldman Sachs becslései szerint.

A helyzet kezelésére Kılıçdaroğlu megfogadta, hogy megválasztása esetén átfogó gazdasági reformokat hajt végre, melyek kiemelt célja az elmúlt évtizedben kiáramlott külföldi tőke visszacsábítása, valamint a jegybank függetlenségének helyreállítása. Az ellenzéki vezető ezzel párhuzamosan a NATO-tag Törökország európai kapcsolatainak javítását is szeretné előmozdítani egyfajta nyíltan nyugatos – és talán kevésbé pragmatikus – külpolitika jegyében.

Bár kritikát is megfogalmazott az ellenzéki vezető Európával, illetve az Európai Unióval szemben a választási kampány során, azt elsősorban az elhibázott erdoğani politika folyományaként állította be. Kılıçdaroğlu múlt héten – valamivel keményebb hangvételben – pedig azt üzente, ajtót fog nyitni az országban lévő szíriaiak előtt, ha az EU nem ad további támogatásokat.

„Mehetnek, ahova akarnak” – fogalmazott. Hogy ez inkább csak politikai blöff volt, vagy komolyan gondolta, egyelőre leginkább találgatások tárgya.

Ugyanakkor Kılıçdaroğlu azt egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy hatalomra jutása esetén vissza fogja vonni a Török Köztársaság alkotmányában 2017-ben eszközölt azon módosítást, melynek nyomán a parlamentáris rendszerről áttértek az elnöki rendszerre, és aminek köszönhetően később Erdoğan egy személyben lett állam- és kormányfő.

Puccs, csalás, hűség

Ami a választók összetételét illeti, érdemes kiemelni, hogy a mostani választáson több mint hatmillió fő lesz első választó, és ez azt jelenti, minden tizedik választópolgár ahhoz a generációhoz tartozik, melynek képviselői akkor látták meg a napvilágot, amikor Erdoğan már hatalmon volt. Többek között ez is rámutat arra, hogy Erdoğan neve valóban egy kisebb „korszakát” öleli fel az évszázados Török Köztársaságnak. Mivel azonban az ő körükben az elnök népszerűsége alacsonyabb a többi korcsoporthoz képest, relatíve magas részvételük az ellenzéki győzelem valószínűségét erősíti. Talán éppen az ő fokozottabb aktivitásukon múlik majd az ország sorsa a kiélezett politikai közegben.

Mindenesetre a választási elemzők jelentős része által előrevetített „épphogy” ellenzéki hatalomátvételnek nem is annyira a szavazás lehet a legfőbb próbája – hanem a kormányozhatóság. Félő ugyanis, hogy az igazságszolgáltatás, a rendőrség és a katonaság olyannyira lojális lett Erdoğanhoz, hogy ez számukra akár de facto felül is írhatja az írott jog által támasztott követelményeket. Különösen igaz ez akkor, ha a szoros végeredmény választási csalást sejtet a kormánypártban, ami miatt felülvizsgálatot követelnek. És ez elvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy mi a garancia rá, hogy nem alakul ki a 2016-oshoz hasonló polgárháborús helyzet az országban egy, a mostanihoz hasonlóan szoros választás nyomán? Komoly dilemmák és baljós eshetőségek sorát veti tehát fel a vasárnapi voksolás.

Melyiket választja Törökország?

A karizmatikus erős embert, akinek a nevével két évtized alatt szinte teljesen egybeforrott a török országimázs, vagy a halk beszédű, nyugdíjas nyugatos bürokratát, aki a tekintélyelvűségnek hadat üzenve a gazdasági – különösen pedig a megélhetési – problémák elburjánzásában, nem is annyira a saját személyében látja a változással kecsegtető politikai győzelem kulcsát.

Részletek a Hetek pénteken megjelent számában.

Nagyvilág

Törökország választ: a mérlegen 100 év köztársaság és 20 év Erdoğan

kapcsolódó cikkeink