A reneszánsz kori domonkos rendi szerzetes és püspök, Antonin kétségkívül egy szociális közgazdász volt: felvázolta azt az alapelvet, ami évszázadokkal később megalapozta az Amerikai Egyesült Államokban a világ legnagyobb, legszélesebb középosztályát.
Antonin korában, a 14. században Firenze volt Itália gazdaságilag legjobb helyzetben levő városa. Már régóta élénk kiviteli kereskedelmet folytatott gyapjúval és selyemmel, nemesfémekkel és fegyverekkel, cserébe pedig prémeket, valamint kelméket hozott be az olasz földre. A firenzei piac nemzetközi szinten is dominánsnak számított, s még Genovát és Velencét is háttérbe szorította. A kereskedelemmel párhuzamosan virágzásnak indult a bankok világa is. Sok más mellett voltak itt bankházai a Badiknak, a Peruzziknak, illetve – mindenkit megelőzve – a Medicieknek is.
Antonin maga skolasztikus volt, azaz a középkori olasz és spanyol katolikus szerzetesek filozófiai tradícióját követte, képviselte. A 12. századtól elveiket már gyakran ötvözték a judaizmusból és az iszlámból vett gondolatokkal, valamint az arisztotelészi filozófia elemeivel. De akárcsak Aquinói Szent Tamás, Antonin is messze megelőzte korát. A korai keresztény tudósok alapvetően nem pártolták a vállalkozásokat, hiszen a haszonszerzés vágya gyakran csap át kapzsiságba – mondták. Ezt Antonin is elismerte: a kereskedők és vállalkozók beleeshetnek a kapzsiság bűnébe, de bölcsen hozzátette, hogy csak annyira, mint minden más szakma képviselői. Ha a vagyont igazság alapján szerezték, és nem bűnre költötték, a püspök szerint nincs probléma.
Hogy lehet mindezt megakadályozni? Be kell vonni az államot mint szereplőt – mondja Antonin. Álljon az állam, a kormányzat a szerződések mögött, mint a jogszerűség letéteményese. Ez biztonságot jelent az embereknek, mert nem kell attól tartaniuk, hogy a gazdasági kapcsolataikon keresztül meglopják őket – hangzik az érvelés. A szerződésben foglaltak betartatása volna azon kevés területek egyike, ahol az állam kívánatos szereplő a gazdaságban. Micsoda forradalmi gondolat ez a 15. század elején! Jóval később, 1776-ban Adam Smith is megírta: a gazdaság sokkal hatékonyabban működne, ha az állam felvállalná és betöltené a neki szánt szerepet: azaz, nemzeti határok védelme, közrend fenntartása, szegények védelme. Se több, se kevesebb.
Profitra pedig jogot tarthat az, aki maga is „mértékletes”: támogatja a családokat és segíti a szegényeket. Antonin szerint a „mértékletes profit” alapja a „jogszerű ár”. És most jön az igazi „csoda”: Antonin szerint a jogszerű ár az, amiben a felek közösen, kényszerítés nélkül megegyeznek! Eladó és vevő pedig úgy állhat össze, ahogy nekik tetszik, azaz: szabad a kereskedelem. Antonin emellett hibátlanul lefestette a modern gazdaság körforgását is. Felismerte, hogy két fontos gazdasági szereplő van a rendszerben: a gyárak és a háztartások. Míg az előbbiek megalkotják a termékeket, az utóbbiak ezek vásárlói, fogyasztói.
De Antonin még ennél is továbbment: észrevette, hogy ha a gyárak fixálhatják az árakat, amelyen eladják a termékeiket és szolgáltatásaikat, akkor a munkások is – ehhez igazítva – rögzíthetik, hogy mennyi fizetséget kérnek a munkájukért cserébe. A püspök szerint pedig ezt mindennél jobban tudják támogatni a szakszervezetek és szindikátusok, hiszen ezek a szervezetek kényszeríthetik a munkaadókat az adott bér megfizetésére. Hangsúlyozzuk, az 1400-as évek Itáliájában járunk ekkor, és nem az ipari forradalom hevében izzó Nyugat-Európában! Antonin szorgalmazta a szabad munkaerőpiac megteremtését is, hasonlóan a cipők, a kenyér és egyéb termékek szabad adásvételéhez. Ily módon pedig a munkásoknak is volna lehetőségük, hogy – a piac szabályai szerint – magasabb árat kérjenek a munkájukért. Évszázadok kellettek, mire ez a gondolat és a híres piaci körforgás ábrája bekerült a közgazdaság-tudománnyal foglalkozó tankönyvekbe.
Részletek a Hetek pénteken megjelent számában.