A hosszas sikertelen keresgélés után felüdülés volt rátalálni az ötvenéves Hamidra, aki megjelenésében, viselkedésében és nyelvtudásában egy kozmopolita értelmiségi benyomását nyújtotta. Mert az is, csak most menekülnie kell hazájából. Az íróként, rendezőként és színészként dolgozó férfi nagyon súlyos képet festett Iránról, ahol szerinte csak a hatalom kegyencei tudnak érvényesülni. Ráadásul nem csak gazdasági nehézségről van szó, hanem a szabadságjogok teljes földbe tiprásáról.
Hamid nem érti, hogy miért nem engedik be őket, holott egy gazdag ország szakképzett munkaerőjét jelentik. Ezzel szemben a szíriaiak, irakiak és afgánok között be tudnak Európába szivárogni az Iszlám Állam emberei.
Sok más menekülthöz hasonlóan ő sem megy innen sehova: vagy tovább engedik Európa felé, vagy itt fog meghalni.
A Hamiddal kezdett beszélgetés végén már legalább hatan-heten vannak, akik sorolják az iráni rezsim bűneit, egy nő is ott van, de nem miatta, hanem őszíntén mondják a férfiak, hogy a kötelező hidzsáb legalább akkora bűn a nőkkel szemben, mint a sörivás és a szórakozás tiltása. Amikor szóba kerülnek a reformok és a mérsékeltebbnek tartott Haszán Róháni elnök, csak legyintenek: szerintük Hamenei ajatollah és Róháni egy cég, ugyanazt a titkosrendőrséget irányítják.
Egy másik iráni társaságra a kerítés tövében találtunk rá. Többek nyakában kereszt lóg, egyikük egy perzsa nyelvű evangéliumot szorongat büszkén. Angolul csak nagyon kicsit beszélnek, amikor azonban arról kérdezem őket, hogy miért hagyták ott a hazájukat, kézzel-lábbal kezdenek magyarázni. Egyikük, a társaság hangadója egyből rávágja: Hamenei. A mellette ülő kínos mosoly kíséretében kicsit megüti a vállát, miközben érezhetően megfagy egy pillanatra a levegő: még több ezer kilométerre Irántól is tartanak az ajatollah haragjától.
„Iránban ’79 óta háború van! Nem olyan háború, mint Irakban vagy Szíriában. Nálunk a háború a felszín alatt zajlik, külföldről nem látni, de az iszlamista vezetés háborúzik az emberek ellen” – mondja az egyikük.
„Nálunk nem kell sokat tenni azért, hogy az életünkkel fizessünk” – folytatta egy másik, Szűz Mária pólós fiatal. „Barátnőd van? Veszélyben a nyakad. Sört ittál? Felköthetnek. Keresztény vagy? Az életeddel játszol”
– sorolta, majd hozzátette: mindezt saját tapasztalatból modja: lebukott, hogy sört ivott a barátnőjével és a testvérével, ezért két hónapra börtönbe került, ahol jókora gumibotozást és pénzbirságot kapott.
A mellette ülő büszkén leszögezi; ő keresztény, ezért nem volt maradása Iránban. Szintén keresztény anyukájával menekült, és arra panaszkodott, hogy bár minden nap nézi a híreket, soha nem olvas a nemzetközi sajtóban az irániak helyzetéről. Szerinte még a nem muszlimoknak is olyannyira megkeseríti az életét a vallási diktatúra, hogy egy pillanat alatt kiürülne az ország, ha lenne hova menniük az embereknek.
„Halálosan elfáradtunk a vezetőink terrorja miatt. Szeretnénk nyugodtan élni. Nem vagyunk szegények, képzetlenek vagy veszélyesek. Nem értjük, miért nem engednek tovább éppen minket”
– panaszkodott.
Az Evangélimmal üldögélő fiatal, társával ellentétben nem született kereszténynek. Elmondása szerint két éve tért meg Svájcban élő nővére hatására, annak ellenére, hogy szülei muszlim vallásúak. Iránban pedig életével kellett volna fizetni az áttérésért, ezért előbb Törökországba menekült, most pedig Svácba tart a testvéréhez. Ha hagyják. „Nem mehetek vissza Iránba, én ott egy probléma vagyok. Én negatív diszkrimináció áldozata vagyok Iránban, a muszlimokkal szemben pedig pozitív az elbírálás. Kérlek, írd meg ezt, és mondd el a barátaidnak: Iránban nagy a baj” – mondta a férfi.
Galéria: kiírtanák az iráni keresztényeket
„Készíthetünk rólatok fotót?” – kérdeztük végül. „Persze, de jó ha tudjátok, hogy ezzel aláírtuk a halálos ítéletünket. Ha visszamegyünk Iránba, már várni fognak ránk a fénykép alapján, és felkötnek. De mi szabadok szeretnénk lenni – mondja, miközben büszkén a kamera felé tartja a nyakában lógó keresztet.
Ők vállalták az arcukat a nyilvanosság előtt, az irániak többsége azonban retteg. Ha szíreket, irakiakat, afgánokat vagy afrikaiakat fotóztunk, általában belemosolyogtak a kamerába, nem egyszer még produkálták is magukat. Ellenben az irániak szinte minden esetben könyörögtek, hogy töröljük az őket ábrázoló képeket, sokan megszólalni is csak felvételen kívül voltak hajlandóak.
Egy alkalommal egy jól öltözött hölgy lépett oda hozzánk, a megjelenéséből arra következtettünk, hogy egy külföldi segélyszervezet nyugati munkatársa. Hamar kiderült a tévedés: a tökéletes angolsággal kommunikáló nő Iránban ellenzéki politikus volt, jelenleg menekült. Arra kért minket, hogy ha lehet ne jelenjen meg semmilyen formában az interneten, anyukája ugyanis még Iránban van, és ha nyilatkozik azzal őt sodorná veszélybe. Az üzenetet viszont szerette volna eljuttatni.
„Embertelen körülmények vannak itt, rengeteg az ember és egyre hidegebb van. Az élelem is kevés, ráadásul az idetelepült mozgóárusok hihetetlenül drágán adják az áruikat”
– panaszkodott, és hozzátette: ők a férjével még csak-csak bírják, a gyerekekért viszont nagyon aggódik, akik között egyre többen megbetegednek.
Idomeninél nagyjából 2000 ember esett csapdába a vasúti pályaudvar és a macedón határ között, annak lezárása óta, de ez a szám folyamatosan változik: naponta átengednek néhány tucat szír, iraki vagy afgán állampolgárt, többen pedig buszokkal érkeznek, vagy éppen hagyják el Athén felé a szeméttelepre emlékeztető menekültdzsungelt, új utakat keresve.
Egy vacsorára váró iráni csoport szerint jelenleg nagyjából 300 honfitársuk ragadt itt a görög oldalon, és bár csak erős fenntartásokkal érdemes a hatalmas területen szétszóródott tömegben bármilyen statisztikának vagy számnak hitelt adni, kétségtelen, hogy megdöbbentően sokan vannak. A többségük szemmel láthatóan jobban szituált, mint a más nemzetiségű társaik. „Miért döntöttetek úgy, hogy eljöttök?” – kapják a kérdést. „Mert nem vagyunk muszlimok” – válaszolja mosolyogva az egyikük, miközben vicces társa egy képzeletbeli hurkot tesz a nyakába és meghúzza.