Hirdetés
Itthon

„Miért írta alá?”- Kétszáz író és költő állt ki 1957-ben Kádár János mellett

Szlazsánszky Ferenc
Hirdetés
Kapcsolódó cikkek
Nagy Márton miniszter gazdaságSalvinione
Hirdetés
Hirdetés

A Kádár-rendszer melletti nagygyűlést tartottak 1957 őszén. A rendezvényen felolvasták a magyar írók üzenetét is, amely hitet tett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása mellett a „véres ellenforradalom” veszélyének elhárítása érdekében. 35 évvel később tucatnyi író mondta el, milyen szerepet vállalt a dokumentum létrejöttében, támogatásában.

December elején hunyt el Borenich Péter Aranytoll-díjas magyar újságíró, dramaturg. Borenich 43 éven keresztül volt a Magyar Rádió munkatársa. Több száz dokumentumműsort készített, melyek egy része mai is megtalálható a honlapján.

„Nem volt fasiszta vagy antidemokratikus”

Köztük az egyik legizgalmasabb a művészet és a hatalom viszonyáról szóló 1992-es műsor: Borenich ebben tucatnyi olyan írót szólaltatott meg, akik 1957 őszén kiálltak az ’56-os forradalmat szovjet segítséggel leverő Kádár János rendszere mellett, de legalábbis szerepelt a nevük egy ilyen nyilatkozaton.

Az ügy – a kiállás – közvetlen előzménye: az ENSZ XI. közgyűlése napirendre tűzte a magyar kérdést, miután egy nemzetközi bizottság megállapította: „Ami 1956 októberében és novemberében Magyarországon lezajlott, spontán nemzeti felkelés volt. Nem igaz, hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították. A felkelés nem volt fasiszta vagy antidemokratikus”.

Az ENSZ közgyűlést 1957. szeptember 10-re tűzték ki. Ezt megelőzendő „Kádárék – akik egyre idegesebbek lettek – elhatározták, hogy tiltakozó akciókat szerveznek. Ennek egyik fő eseménye az a nagygyűlés volt, amelyet 1957. szeptember 4-én tartottak a Sportcsarnokban. Az elnökségben ott volt Dobi István, Apró Antal, Kállai Gyula. A gyűlés fő szónoka Ortutay Gyula volt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora.”

A meglepetés

A nagygyűlés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Meglepetést csak az a nyilatkozat okozott, amit „a magyar írók nevében” Fodor József olvasott fel. Néhány mondat a nyilatkozatból:

„Egyek vagyunk ezzel a néppel. Ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük, a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat. Illetéktelen és ellenséges nyugati beavatkozásnak nem csekély része volt abban, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott, és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Egyet azonban ma már világosan látunk: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozott véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól.”

Fodor József a nyilatkozat végén 170 magyar író és költő nevét olvasta fel, majd ez a szám néhány nap múlva 222-re emelkedett.

Az aláírók között szerepelt Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron Galgóczy Erzsébet, Illyés Gyula, Füst Milán, Örkény István és Weöres Sándor is.

„Azért mentem el néhány íróhoz és költőhöz, hogy ennek utánajárjak”, mondja a dokumentumműsorban Borenich, aki 35 évvel az esemény után több mint egy tucat irodalmárt keresett meg.

(A sportcsarnoki nagygyűlésen az írókon túl kiállt az új hatalom mellett a katolikus egyház, az orvosokok, a képzőművészek egy-egy képviselője, majd néhány nappal később a filmesek, valamint a Magyar Rádió és televízió dolgozói is.)

Az alábbiakban a „Zsarolás vagy alku” című riportműsor legérdekesebb részeit elevenítjük fel.

Borenich Péter alapkérdése így szólt: Miért írta alá?

Bárány Tamás: Szolidaritásból a bebörtönzött írótársaink iránt. Én a mai napig úgy tudom, hogy összesen 17 író kollégánk volt bebörtönözve, és akkor jött egy olyan finom értesítés, hogy ha ezt a nyilatkozatot aláírják az írók, akkor az állam, a párt eláll attól a tervétől, hogy megbüntesse azokat az írókat, akiket addig bebörtönöztek. Nem lesznek íróperek, és egy enyhébb hangulat következik be, mert a fő ellenállást – úgy érzékelte a párt – az írói ellenállás jelenti, és addig, amíg az írók ilyen nyílt ellenállásban vannak, addig itt békesség nem lesz.

Fejes Endre: Nem is tudtam, hogy ilyen nyilatkozat van. Ha nem hív fel telefonon, akkor abban a boldog tudatlanságban döglöm meg, hogy fogalmam nem volt, hogy ilyen van. Én ilyet nem írtam alá, nem is kért senki.

fejesendreMTI

Fejes Endre

Én nem vettem részt a forradalomban. Én temettem nem kevés józsefvárosi fiút, a pesti srácok a bűnös Budapesten ugye meghaltak ezért. Ha hozzám jönnek ilyennel, hát fölordítok, hogy na, nana, hát azért ezt mégse! Hát itt fekszenek a holtak, nincsenek eltemetve!

Hegedűs Géza: Az írószövetségben a legfőbb szószólója ennek az ügynek Háy Gyuszi volt. Nagyon jó barátom volt, akarta többször, hogy valamit aláírjak, és nagyon megsértődött, amikor azt mondtam: idehallgass, nem tudom, ki vagyok én, ki vagyunk mi és ki vagyok te, erre megsértődött. Később másik régi barátom, Aczél Gyuri azt mondta, hogy írjak alá többféle dolgot. Nem írtam alá.

Cseres Tibor: Nagy vita volt, hogy aláírjuk-e vagy sem. A meggyőzés módja az volt, hogy az aláírás azért szükséges, mert a rabságban lévő írókat ki kell menteni ezzel az aláírással. Németh Lászlónak az volt a véleménye, hogy a puszta aláírásunk az nem elég tiltakozás lesz, hanem az lenne a legjobb, ha kollektíven öngyilkosságot követnénk el. Illyés Gyula nem helyeselte ezt a tervet. Bevallom, hogy az én szavam nem sokat számított, de én sem voltam az öngyilkosság mellett, a feleségem ebéddel várt engem, úgyhogy ezt az ígéretemet a helyzethez képest fontosabbnak tartottam, mint azt, hogy öngyilkosságot kövessek el egy nemes ügy érdekében, és ott is hagytam a társaságot. Nem emlékszem, hogy aláírtam volna.

Csurka István édesapja, Csurka Péter is aláírta ezt az ívet. Csurka István: ’45-ben hazajöttünk Németországból, apám a Nemzeti Parasztpártba lépett be. Írói munkásságáról szó sem lehetett, állása sem volt sokáig, nagyon nehéz körülmények között éltünk végig a negyvenes-ötvenes években. Aztán ’56 után én börtönbe kerültem, illetve internáltak, és amikor ez az aláírási akció volt, akkor én már ugyan szabadlábon voltam, de állás nélkül, apámat pedig hirtelen felfedezték, hogy ő is egy író. Mit tehetett volna, kérdezem én, szegény szeretett volna egy kis pénzt keresni, megjelenni imitt-amott. Ez aztán lehetővé is vált. Írásai jelentek meg a Népszavában, ugyanolyan tárcákat és novellákat írt, mint a háború előtt. Élni akart. Én ezért akkor sem tettem neki szemrehányást. Én magam nem írtam alá, megjegyzem, hogy engem mint ellenforradalmárt, illetve éppen hogy csak felmentett ellenforradalmárt, nem kerestek meg.

Erdődy János: Nem tudom, Kádárék mit akartak ezzel elérni, hogy mennyire tesz benyomást az ENSZ-re és a nyugati hatalmakra az, hogy kétszáz csóró magyar író mi ellen tiltakozik vagy mi ellen nem. Éppen az ENSZ és azok a nyugati hatalmak, amelyek bennünket egy évvel korábban olyan csúnyán cserben hagytak. Tudtuk, hogy akárki tiltakozik, akárki akármit is mond, ők fütyülni fognak a továbbiakban is ránk. Ez be is jött harminc esztendeig. Amikor sor került arra, hogy az elénk tett papírt aláírjuk, akkor engem az a meggondolás vezetett, hogy olyan nyugodtan aláírhatom, mint hogyha az atyaúristenhez írnék egy beadványt, hogy szíveskedjék májusi esőt adni.

Nem tudom felfogni, miért érdekes ebben az aláírássorban például Németh László vagy Szabó Lőrinc aláírása, amikor mind a ketten akkor kaptak Kossuth-díjat, amikor még nem minden budapesti köztérről hantolták ki a forradalom elesett hőseit.

Fehér Klára: Nagy, furcsa félelem volt bennem. A rettegés légköréhez hozzátartozott a hatalom kiszámíthatatlansága. Németh László 1957 tavaszán Kossuth-díjat kapott. Tamási Áront futni engedték, holott a gyönyörű Gond és hitvallást ő írta és olvasta fel. De azt a Szánthó Tibort, aki ugyanezt felolvasta, lecsukták. Novobátzky Sándort egy cikk miatt – a Különös emberek miatt – börtönbe vetették. Bennem volt egy adag gyávaság is, hogy ezt nem lehet tovább húzni, most már valahogy élni kellene. Az az illúzió is volt, hogy a lecsukott írókon talán segítünk ezzel. Talán megbékül már ez a szörnyeteg. Mi nem tudtuk, hogy mennyi vér folyt már és milyen véres lesz még Kádárék keze. Akkor azt hittük, hogy ezzel a hatalommal talán valamilyen módon együtt lehet élni. Csúnya volt, mocskos volt, gyáva dolog volt, de nem volt olyan nagy jelentősége. Ez az érzésem most.

Tamási Lajos: Teljesen egyetértek azzal, hogy ez akkor megszületett. Fényes dokumentuma annak, hogy azok az írók, akik egyöntetűen a forradalom mellett foglaltak állást, lehetetlen dolog, hogy önszántunkból írják alá, és nem erkölcsi és anyagi kényszer alatt készítettek egy ellenkező szellemű nyilatkozatot.

Goda Gábor: Nem engedték az írószövetséget megalakulni, hanem azt mondták, hogy legyen egy Irodalmi Tanács. A Kulturális Minisztérium részéről engem is meghívtak, hogy legyek ennek a tanácsnak a tagja. Valószínűnek tartom, hogy az Irodalmi Tanácson belülről indult valahol ez az egész kérdés. Ezekben az ügyekben mi eljártunk. Én például Dobinál voltam ebben az ügyben, elmentem néhány barátommal együtt Kádárhoz, hogy megalakulhassunk, meg hogy visszaállíthassuk a könyvkiadást. Kádár azt mondta, azt, hogy a külföld mit mond, arra ő nem tud mit intézkedni, mert Magyarországot ne a külföld irányítsa. De ha magyar írók ebben a kérdésben sokan összeállnak, és megpróbálnak ebben a dologban eljárni, ő a maga részéről támogatja a mi törekvéseinket. Azt hiszem, hogy helyes volt, hogy aláírtam, nem?

Szász Imre: Illyés Gyula akkor magyar írófejedelem volt, s tudtam, hogy ő tudja, mit csinál. A másik Vas István, nagy költőnek tartottam, szerettem. Most, mint kiderült, Illyés Gyuláné azt mondta, hogy Illyés Gyula Pesten sem volt akkor, amikor ez az aláírás történt, lent volt Tihanyban és oda senki nem jött hozzá, és Vas István felesége, Szántó Piroska, akinek félelmetesen jó memóriája volt, azt mondta, hogy szó sem volt arról, hogy Vas István ezt aláírta volna. 

csoorisandor

Csoóri Sándor

Csoóri Sándor: Nem emlékszem. Nem először hivatkozom erre az emlékezetkihagyásra, de szinte bizonyos vagyok, hogy nem írtam alá. Nagyon szívesen megmondanám, mert ezt én nem bűnnek tartanám, hanem félrevezetésnek. Jó, mi mindnyájan bent voltunk a forradalomban, megtagadni senki nem tagadta meg igazában a forradalmat, soha nem beszéltünk másképp, inkább hallgatunk. 

Illyésnek és Németh Lászlónak a szerepe ’57 tavaszától kezdve a Kossuth-díj kapcsán nem volt egyszerű számunkra, fiatal írók számára sem. El tudom képzelni, hogy a felnőttebb írók úgy gondolták, hogy akármi történt is, meg kell kötni egy új kiegyezést. Én ezt csak feltételeztem akkoriban. S ha ez így van, akkor ez a fajta együttműködés már megelőzte azt a későbbi együttműködést, amelyiknek résztvevői voltak Déry Tibortól kezdve azok, akik kijöttek Kádárék börtönéből, s ez az úgynevezett „kiegyezés” készítette elő azt, hogy a magyar értelmiség egészen más szellemű életet tudott ’62-63 után kezdeni, mint amit például ’68 után a cseh értelmiség. A politika roppantul bonyolult. Azok, akik öt-hat világégést végigéltek, mondjuk Németh László, Illyés Gyula, lehetséges, hogy ők úgy gondolták, hogy úgyis a nagypolitika dönti el végső soron, hogy mi történik Magyarországgal, hogy ők igazában csak egy olyan helyzetet tudnak teremteni, amelyikben alku révén természetesen, de egy másfajta élet indulhat el, amelyik az itt lakók java részének próbál valamilyen életföltételeket teremteni. Ez nem a szigorú erkölcs világába tartozik, ez a politikai alkuk világába tartozik természetesen, s azt, hogy ezt írók követték el, ez nagyon nehezen feldolgozható az irodalom számára.

Hirdetés
Kapcsolódó cikkek