Kovács István, Kokó, többszörös olimpiai bajnok egy konferencián beszélt arról, miszerint az anyaság egy nemes küldetés és feladat, amire, ha kislánykorától látja a családban a gyerek, akkor természetesen vágyik. Amikor eljut majd addig a döntésig, hogy anyaként akar-e élni, vagy egy szingliként, aki minden karácsonyt sírva tölt, mert nincs kivel kézen fogva énekelni, akkor érezze a felelősségét.
Hiszen egy családtól vonja meg magát csak azért, hogy a melle kemény maradjon. Egy idő után pedig úgyis elenged az a mell
– fogalmazott Kokó, aki arról is beszélt: „Mi férfiak akkor is vonzónak tartjuk magunkat, ha lefelé nézve már nem látjuk a lábunkat. Ha a nők nekünk akarnak tetszeni, akkor nem feltölteniük kell a testrészeiket, hanem családot kell alapítani. A családban pedig az apa gondoskodik a családról, gyermeket nemz, az anya szüli a gyerekeket”
Erre reflektált Rainer-Micsinyei Nóra színész, humorista a Telexben. Mint írta: Üdvözlöm azt is, hogy egyáltalán konferenciatéma a női egyenjogúság és a családalapítási kedvet befolyásoló tényezők, fontos témák, főleg most, abban az évben, amikor minden korábbihoz képest a legkevesebb magyar gyerek született (itthon). Az, hogy a gyermekvállalási kedv visszaesett, de legalábbis nem mutat növekvő tendenciát, valóban felvet kérdéseket, amiről érdemes lenne beszélgetni.
Az érdemi beszélgetéshez, fontos mindenekelőtt tisztázni, hogy a nők nem hímnős egyedek.
– emelte ki. Majd így folytatta: Az összefoglalóból nem egyértelmű számomra, hogy (Kovács Kokó) Istvánnak ez világos-e, de akkor én most kimondom: nem azok. Még a magyar nők sem. A legjobban teljesítő ősmagyar ősanyák megtermékenyítéséhez is szükség volt egy férfira (…) István, feltételezem, felelős felnőttként, magyar családapaként pedig minden gyereknek olyan családot kíván, ahol tudatos döntés a gyerekvállalás, de legalábbis mindketten örülnek a gyereknek. Így aztán a gyerekvállalást és a házasságot is finoman szólva furcsa kizárólag a nőkön számonkérni.
A humorista szerint valóban érdekes kérdés, hogy miért alakult ki ez a negatív tendencia, miért dönt egyre kevesebb pár a gyerekvállalás mellett.
Vajon köze lehet-e ennek az adott társadalmi berendezkedéshez, ahhoz, hogy az állam mennyiben segíti a gyerekvállalás feltételeinek kialakítását, vagy mennyiben hátráltatja? Hogy a családtámogatási rendszer mennyiben jelent valódi támogatást a gyerekvállalással felmerülő anyagi terhek tekintetében, például mennyiben érezhetik magukat biztonságban a leendő szülők. Hogy segítik-e a nők szülés utáni munkavállalását, vagy a férfiakat abban, hogy láthassák a gyereküket és ne kelljen éjjel-nappal dolgozniuk, kényszerűségből egyedüli családfenntartóvá előlépve?
Nem vagyok szakértő, de azt gondolom, igen. Legalábbis biztos, hogy nem teljesen függetlenek egymástól – tette hozzá a szinésznő, aki szerint:
ha minden körülmény adott volna, akkor is több lehetőség van annál, mint hogy
ha nem szülsz, akkor azért nem szülsz, hogy kemény maradjon a melled (halkan kérdezem, István, van ilyen?), illetve, hogy ha nem szülsz, akkor szingli vagy, és egyedül fogsz megdögleni.
A párkapcsolat és családalapítás kérdéskörén továbbhaladva, nagyon jó, hogy konferenciabeszélgetést szerveznek a téma köré, ugyanis szerintem is óriási szükség van olyan témákról érdemben és inspirálóan beszélgetni, mint a házasság intézménye, a kapcsolatok átalakulása, az élethosszon át tartó monogámia nehézségei és szépségei, vagy akár az etikus non-monogámia, a co-parenting, vagy éppen annak a kérdése, hogy hogyan hat a gyerekvállalás a párkapcsolatokra, hogy milyen megküzdési utak léteznek egy kapcsolat normatív kríziseiben – emelte ki Rainer-Micsinyei Nóra.
Mint írta: Persze csak annak, aki komplexebben látja annál a képletet annál, mint hogy „a családban pedig az apa gondoskodik a családról, gyermeket nemz, az anya szüli a gyerekeket”. Azt pedig csak remélni tudom, hogy ők vannak többségben. Ugyanis lehet, hogy Istvánnak az a baromi jó vicc jut eszébe a feminizmusról, hogy egy idős úr térdel egy sír előtt, és azt mondja: „miért kellett meghalnod?”, majd kiderül, hogy a sírban a felesége első férje nyugszik.
De nekem az, hogy miért van az, hogy felvilágosult emberek is, ha egy társaságban állnak, akkor búcsúzáskor a férfiak egymással kezet fognak, de a nőknek puszit adnak? (Ez egyébként egy jobb verzió, mert van, hogy levegőnek nézik a nőt.) Hogy miért van az, hogy egy vezető pozíció kiosztásánál relatíve fiatal nőként biztos, hogy később fogok eszébe jutni bárkinek, mint egy velem egykorú férfi? Hogy szerződési tárgyalásnál miért kell még mindig felhívnom egy férfi kollégámat, hogy ő mennyit kérne, és miért derül ki mindig, hogy én alacsonyabbra lövöm be a munkám árát, mint ő a sajátját? Hogy mikor lesz az, amikor nem férfiak fognak eszmét cserélni arról, hogy mi lenne a dolgom nőként a testemmel vagy úgy egyáltalán egy kapcsolatban?
Hogy kétezer-hányat kell írni ahhoz, hogy ha egy párkapcsolatra vonatkozóan bárki az egyenjogúság ellentétpárjaként említi a normalitást, akkor mindenki felhördüljön, de legalábbis elnevesse magát?