Vajda arról beszélt ugyanis, hogy a traumatikus emlékek kapcsán komoly tévhit él az emberekben, de érdekes módon nemcsak a laikusokban, hanem szakemberekben is.
Ezeket a traumatikus emlékeket sok esetben „elfojtott emlékeknek” nevezik, ami alatt a pszichológusok is azt értik, hogy páciensükkel többnyire gyerekkorban történt valamilyen traumatikus esemény, amit elfelejt.
Többnyire szexuális abúzus, amit az illető mélyen eltemetett a tudatalattidban, és mindez pszichoszomatikus, azaz testi és lelki tünetekkel jár. A gyógyulás útja pedig e teória szerint, hogy pszichoterápiában felszínre hozzák az emlékeket, majd dolgoznak velük.
Az „elfojtott emlékek” elméletével azonban az emlékezetkutató tudósok tudományos kísérleteikre alapozva nem értenek egyet. Emiatt a szakmában úgynevezett „memory war” dúl. A keményvonalas pszichoanalitikus hívők azt mondják, hogy igenis léteznek mélyen „elfojtott emlékek”, és ezek a felszínre is hozhatók, míg az emlékezetkutatók azt állítják. minden, amit az emlékezésről és azon belül a traumatikus emlékekről tudunk, ellentmond annak, hogy létezhetnének totálisan elfojtott emlékek.
Freud találmánya volt
„Az elfojtott emlékek elmélete Sigmund Freud úgynevezett csábítási elméletéből ered. 1893-ban állt elő Freud azzal, hogy minden lelki probléma arra vezethető vissza, hogy mindannyiunkat, de tényleg kivétel nélkül szinte mindannyiunkat gyerekkorunkban szexuálisan bántalmaztak. Mindenkit próbáltak elcsábítani e nézet szerint” – magyarázta a műsorban az ügyvéd-pszichológus, aki szerint Freud esetében ez annyira szélsőséges volt, hogy saját családtagjait is meggyanúsította szexuális csábítással vagy abúzussal.
A szakmai plénum azonban éles kritikával fogadta Freud elméletét, nagyon sokan azt mondták, hogy mindez tudományos tündérmese csupán. Freudtól nem állt messze a meseszerű előadás, hiszen anekdotikus tapasztalatokon alapult munkássága, előfordult, hogy egyes esetekben empirikus alapja nem volt a meglátásainak.
Vajda János felhívta a figyelmet arra, hogy a teória kidolgozásakor Freud komoly kokainfüggő volt. A csábítási elméletet kidolgozása a legintenzívebb kokainos periódusával esett egybe. A kokain ugyan lehetővé tette Freudnak, hogy hatalmas munkabírással rendelkezzen, ontotta magából a teóriákat, ám a kritikai érzékét úgy felborította, hogy a legvadabb elképzeléseit is előadta. Néhány évvel később,
1897-ben t vissza is vonta a csábítási elméletét, és azt mondta, a gyermekek nem élték át valójában a szexuális csábítást, csak elképzelik, hogy átélték, és ezeket projektálják a külvilágra. A csábítási elmélet elvetésével Freud áthelyezte a pszichoanalízis fókuszát a tárgyi valóságból a „belső valóságba”, azaz a képzelet világába. Visszavonta, de igazából nem vonta vissza.
A nagy probléma
Amerikájában a ’80-as és ’90-es években azonban váratlanul a freudi traumaelmélet reneszánszát élte. Pszichoanalitikus szakemberek sokasága hitt abban, hogy az a személy, akit gyerekkorban ismétlődően szexuális abúzusok érnek, hosszú időre képes elfojtani a trauma emlékét. Egyre több terapeuta állt elő azzal, hogy a klienseiknek a pszichoterápiában előjöttek szexuális abúzusra vonatkozó emlékekkel.
Mindebben a csábítási elmélet a megerősítését látták, de ez egy idő után elkezdett önbeteljesítő jóslatként is működni, hiszen onnantól kezdve, hogy elkezdtek előjönni ezek a történetek, egy idő után már a terapeuták kifejezetten rámentek arra, hogy keressék ennek a jeleit, és elkezdték beleszuggerálni a páciensekbe, hogy ez megtörtént.
Így a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején az Egyesült Államokban több tízezer per indult amiatt, hogy az ilyen páciensek elkezdtek előállni szexuális abúzusra vonatkozó vádakkal a szüleikkel szemben.
Miután elmúlt csábítási elmélet reneszánsza, egyre több páciens állt elő azzal, hogy őket beleszuggerálta a terapeutájuk a hamis emlékekbe. Sokan beperelték terapeutákat, mondván, terápiás munkájuknak miatt megszakadt a kapcsolatuk szüleikkel. Úgyhogy több ezer per immáron terapeuták ellen irányult.