A Závecz május eleji felmérése szerint a Fideszt a magyar választókorú lakosság 32 százaléka támogatja, a DK 13 százalékon, a Mi Hazánk 6 százalékon, a Momentum 5 százalékon, a Jobbik 4 százalékon áll. A biztos pártválasztókat nézve pedig még nagyobb a Fidesz előnye. Látható tehát, hogy a Fidesz táborát sem az infláció, sem a tüntetések nem tudják erodálni. Mi ennek az oka?
A Fidesz tartós sikere nem vezethető vissza pusztán egy-egy okra vagy hatalomtechnikai eszközre, a sokak által vizsgált recept mögött komoly intellektuális, gazdasági és intézményes építkezés áll, amely nem mellőzi a stratégiai gondolkodást, ugyanakkor képes viszonylag gyorsan reagálni a kormány számára kedvezőtlen változásokra. Válságidőszakokban a kormánypártok jellemzően veszítenek a népszerűségükből, hacsak nem képesek megfelelő kommunikációval externalizálni, vagyis külső okokat, felelősöket találni, illetve megőrizni a cselekvőképesség választói érzetét. Ebből a szempontból döntő jelentőségű, hogy mennyire erős médiaerőtere, mekkora társadalmi beágyazottsága van a regnáló hatalomnak, illetve az általa kínált valóságmagyarázat mennyiben egyezik a választópolgárok többségének személyes benyomásaival. Fontos megkülönböztetni a klasszikus válságkormányzást a válságálló kormányzástól, utóbbinak a fókuszában ugyanis a kilábalást segítő, a válság hatásait mérséklő közpolitikai döntések mellett végig hangsúlyos szerepet kapnak a pártpolitikai szempontok, legyen szó hangulatjavításról, populista üzenetekről vagy éppen a költségvetési, adópolitikai eszközök politikailag vezérelt felhasználásáról. Az ellenzéki kínálat milyenségének választói megítélése, az ellenzéki paletta szétaprózottsága, az ellenzéki pártok mögötti, vezetői, szervezeti, narratívaadó erő érzetének relatív gyengesége válságkezelési időszakban is előnyt biztosít a Fidesznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kormánypárti szavazók maradéktalanul elégedettek volnának, csupán azt, hogy a preferenciáikat abban a közéleti koordináta-rendszerben határozzák meg, amelyet a kormánypárti kommunikáció rajzol fel, nem pedig abban, amit az egyes, egymással is vitában álló, ellenzéki pártok kínálnak.
Az ellenzéki térfélen mintha két párt tudna csak életjelet mutatni. A Momentum az ellenzéki pártok között ritkaságszámba menő módon vidéken a kastély ügyekkel, Budapesten a kordonbontással, a DK pedig egy óriásplakát kampánnyal hangol. Hogyan alakulnak az ellenzéki térfél erőviszonyai?
Az ellenzéki térfélen belüli erőviszonyokat immár a nyílt versengés és a politikai zsákmányszerzési logika alakítja, ami csak ideig-óráig teszi lehetővé valamiféle ellenzéki konszenzus megjelenését, és többnyire az is kimerül a kormányellenes szólamokban és akciókban. A DK játssza a legprofibb módon az „ellenzéki Monopolyt”, nagyon tudatosan igyekszik a társutas szereplők gyengítésére és lehetőség szerinti integrálására. A Momentum egy időben meglehetősen közel állt a középpárti léthez, jelenleg kispártként a radikálisabb ellenzéki szavazók kegyeiért vetélkedik, miközben olykor a 2010 előtti, ellenzéki Fidesz arzenáljából is kölcsönöz bizonyos eszközöket, keresve a növekedés receptjét. A többi ellenzéki párt jórészt láthatatlan, egyedül a Mi Hazánk tud időnként önálló arcélt, határozott identitáselemeket mutatni.
Budaházy György szabadon engedése utóbbi szempontjából sem volt mindegy.
Talán nem véletlen, hogy a Budaházy-kegyelemmel a nemzeti radikális pártnak is eggyel kevesebb, közösségi aktivitást erősítő mondanivalója maradt. Az ellenzéki térfél erőviszonyaiban komoly tisztázó hatása a jövő évi EP- és önkormányzati választásoknak lesz. Az is eldőlhet, mely pártok maradnak talpon, kiknek lehet helye a későbbi választási koalícióban, koalíciókban.
Budapestre látogatott az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrző Bizottságának küldöttsége, köztük Daniel Freund. A látogatásból az ellenzék vagy a kormány profitál?
Az átlag hírfogyasztó aligha kapja fel a fejét egy-egy európai uniós intézményi vezető, európai parlamenti képviselő vagy vizsgálóbizottság látogatása kapcsán, mivel ezek az alkalmak jól beleilleszthetők a már meglévő kormánypárti és ellenzéki narratívákba. Előbbi értékelés szerint politikai nyomásgyakorlás, uniós forrásokkal való zsarolás, a tagállami szuverenitás elvitatása történik, míg az utóbbi a magyar demokrácia és jogállamiság válságát látja benne, minden korábbinál magasabb korrupciós kitettség mellett. Vagyis mind a kormánypárti, mind az ellenzéki közvélemény saját álláspontjának visszaigazolását kapja.
A közbeszédben a tanár- és diáktüntetéseket lehet kiemelni az utóbbi hetek, hónapok eseményei közül. Rejt veszélyt a kormány számára a pedagógusok helyzete?
Az oktatás területe az egészségügy és szociális ellátórendszer helyzete mellett tartós neuralgikus pont, amivel a politikának újra és újra foglalkoznia kell. Az is természetes, hogy a tiltakozó akciók politikai, adott esetben pártpolitikai felhangot kapnak, még ha az utóbbi nem is segíti feltétlenül az adott ügy előmozdítását, össztársadalmivá, populárissá tételét. Viszont, ha egyelőre nem is beszélhetünk valódi tömegdemonstrációkról, mindenképp egy egyre hevesebb tiltakozási hullámot láthatunk, amelynek van súlya. A kormánypártok szempontjából kellemetlen lehet, ha egy idő után az a benyomás rögzül a szavazópolgárokban, hogy a kormány számára nem fontos a közoktatás, nincs megbecsülve a pedagógus, nincs érdemi párbeszédre való nyitottság, az aktív fiatalok pedig az utcán tiltakoznak.
A kormánypárti megmondóemberek azért már őrjöngő fiatalokról beszélnek.
Látható, hogy a kormánypárti véleményformálók a tiltakozások pártpolitikai motiváltságáról, erőszakos jellegéről, illetve igazságosabb teljesítményértékelésről beszélnek, miközben a többletforrásigényt a brüsszeli pénzvisszatartás függvényévé teszik. Minden tartós tiltakozási hullámban benne van a potenciál, hogy rendszerszintű ellenállássá fejlődjön tovább, ám ettől egyelőre távol állunk, amit a demonstrációkon megjelenők létszáma is mutat.
A kormány meg is hívta az ellenzéki pártokat egyeztetésre. Mi ennek a célja, illetve a kormány szempontjából mi ennek a haszna?
A meghívás a konszenzuskereső szándék demonstrálása a külvilág felé, függetlenül attól, hogy ez mennyire őszinte. Egyúttal a felelősség porlasztásának, részleges áthárításának eszköze is. Éppen emiatt még elvi szinten is csekély a lehetőség az együttműködésre, hiszen sem a kiváltó okok, sem a kormányzati szándék, sem a rendezési mód és időtáv vonatkozásában nem találkoznak az álláspontok. Egy ilyen meghívás azt a narratívát is erősíti, hogy a tiltakozások lényegében nem civil vagy szakmai, hanem pártpolitikai jellegűek.
Az ellenzéki pártok több prominens politikusa is igyekszik láthatóvá válni a tüntetéseken, például a Momentum vagy éppen az éppen független Hadházy Ákos. Profitálhat az ellenzék a tüntetésekből, illetve a tanárok céljainak jó-e, ha az ellenzék úgymond rárepül a témára?
Az ellenzéki szereplők rendre rátelepednek a civil megmozdulásokra, igaz, nagyon mást nem is tehetnek, hiszen mozgósító képességük csekély, ugyanakkor – még kétharmados parlamenti többséggel szemben is – nekik van érdekkijáró, képviseleti funkciójuk, amit erősít, hogy hazánkban gyengék és átpolitizáltak a szakszervezetek és hivatásrendi szervezetek. A tiltakozók ügyét nyilvánvalóan nem segíti az, ha a fellépéseik pártpolitikai színezetet kapnak, s az adott ügyre koncentráló problémafelvetés helyett átfogó rendszerkritika jelenik meg a beszédekben. Az ellenzéki pártok eddig sem igazán tudtak profitálni a tüntetési hullámok meglovagolásából, ugyanakkor a sorozatos demonstrációk napirenden tartják az adott témát, amivel így a kormányzati döntéshozóknak is foglalkozniuk kell. Persze, attól nem vonatkoztathatunk el, hogy mekkora tömeg, szimbolikus erő nyilvánul meg ezeken a demonstrációkon, illetve a tüntetők üzenete mennyiben talál nyitott fülekre a választók többségének megítélése szerint.
Néhány napja robbant a hír: Zelenszkij „dühében” felrobbantotta volna a Barátság kőolajvezetéket, az ukrán fél háborús szponzornak bélyegzi az OTP-t, vagyis láthatóan az ukránoknak sem kell a szomszédba mennie a kemény retorika terén. Mennyire segíti ez a magyar kormány háborús narratíváját?
Az ukrán kormány tagjainak nem hivatalos vagy épp hivatalos kommunikációjára rendkívül jól tudnak építeni a magyar kormányhoz közeli véleményformálók, akik eddig is azt hangsúlyozták, hogy a magyar érdek nem azonos az ukrán érdekekkel, és Ukrajna diplomáciai szempontból túlterjeszkedik, amikor ezt nem hajlandó elfogadni. Nyilvánvaló, hogy egy másik, a háborús konfliktusban semleges állam ellátási infrastruktúrája, ezen keresztül gazdasága és lakossága elleni támadás morálisan, nemzetközi jogi szempontból sem elfogadható és nem igazolható, és a magyar társadalomban meglévő ellenszenv erősödését éri csak el. Akárhogyan is értékeljük a magyar kormány stratégiai pozícióját a NATO-n belül, illetve az orosz-ukrán háború kontextusában, nincs olyan felelős politikai erő, amelyik nyíltan szembehelyezkedhetne a magyar érdekekkel úgy, hogy ennek politikai hatásait ne kellene elszenvednie. Az OTP ügyében a magyar kormány kemény álláspontja miatt uniós közvetítés tisztázhatja a helyzetet.
Egy év múlva egyszerre lesz önkormányzati és EP-választás. Ilyen még nem volt Magyarországon, milyen változást hoz a kampányban a kettős választás?
Rendkívül nehéz helyzetet teremt az ellenzéki pártok számára, hogy amíg az EP-választáson az önálló listaállítás igényét erősíti az arányos választási rendszer és a versengés logikája, vagyis, hogy „ki mennyire erős önmagában”, addig az egyidőben tartott önkormányzati választás kikényszeríti az együttműködések bizonyos formáját és spektrumát – legyen szó előválasztásokról, koordinált jelöltállításról vagy azon kerületek meghúzásáról, ahol várhatóan „egymásra indulnak” ellenzéki jelöltek. Könnyebb a helyzet ott, ahol pártonkívüli, „civil” jelöltek mögé tudnak beállni ellenzéki pártok, mint azokon a településeken, ahol számít a jelölt melletti pártlogó. Vagyis a versengő együttműködés kényszere mellett a versengés logikája lesz az uralkodó az ellenzéki pártok egymáshoz való viszonyában, miközben mégis arról kellene beszélniük a nyilvánosság előtt, hogy elsősorban a kormánypártokkal vetélkednek. Ez könnyen disszonáns kampányokhoz vezethet, amelyekben az erőforrások koncentrálása, hatékony felhasználása sem valósulhat meg. Az ellenzéki pártok mostani helyzete, viszonyrendszere kérdésessé teszi, hogy az önkormányzati választási együttműködések mennyiben koncentrálnak majd meghatározott településtípusokra, illetve mennyiben lesz mögöttük országos összefogás, és az asztal körül egyáltalán melyik pártoknak jut szék az alkudozás folyamán. Egyelőre nyitott kérdés, hogy ilyen körülmények között az ellenzék képes lehet-e megismételni a 2019-es relatív sikerét, illetve számíthat-e a válság elhúzódása miatti elégedetlenség hatásaira a mozgósítási képesség tekintetében.