A Netflix három éve debütált, Társadalmi dilemma című nagysikerű dokumentumfilmje óta mindenki tudja, hogy a különböző közösségi oldalak algoritmusai igen aktívan befolyásolják az információt, amihez hozzájutunk. Annak érdekében, hogy minél több időt töltsünk a felületen, a rendszer igyekszik a ,,legkellemesebbé” tenni azt, így pedig hamar a véleménybuborékban találhatjuk magunkat, ahol a világ épp olyan, amilyennek szeretnénk.
A valóság torzításához azonban sokszor még csak segítség sem kell, az emberekre ugyanis alapvetően jellemző, hogy a saját szájízük szerint értelmezik a világot. Ezt nevezzük úgynevezett kognitív torzításnak. Az elmélet atyja Aaron Beck amerikai neurológus és pszichoterapeuta, aki 1976-ban állt elő a felfedezésével, a 80-as években pedig David Burns tárta a széles nyilvánosság elé a kognitív torzítások ma ismert formáit.
A kognitív torzítás során az agyunk valamiféle irracionális magyarázattal szolgál a megtapasztalt valóságra, felnagyít vagy lekicsinyít dolgokat, esetleg szelektálja az információkat annak érdekében, hogy véletlenül se kelljen megkérdőjeleznünk a világszemléletünket. De hogyan is csináljuk ezt pontosan?
Ilyen módszer például az alapvető attribúciós hiba: ez azt jelenti, hogy amikor az embernek a saját teljesítményére kell magyarázatot találnia, akkor hajlamos azt a belső, pozitív tulajdonságaiban meglelni. Míg például egy másik ember esetében ezt külső körülményekkel magyarázza, tehát,
,,Ha én kapom az előléptetést, az azért van, mert okos vagyok és tehetséges, de ha egy kollegám, ő csak jól helyezkedett, szerencséje volt, és hamarosan úgy is kiderül, hogy jobb vagyok nála”
Önképünkre gyakorolt hatása még abban is megmutatkozhat, hogy a saját kudarcainkat folyamatosan külső tényezőkkel próbáljuk megmagyarázni.
A csoportgondolkodás azt jelenti, hogy az egyén önként alárendeli magát a csoport egésze által alkotott véleménynek vagy viselkedésformának. A csoport tagjai a konfliktus elkerülése érdekében nem vesznek figyelembe alternatív nézőpontokat, nem adnak hangot az aggályaiknak vagy egyenesen elszigetelik magukat a külső hatásoktól.
A fogalom Irving Janis amerikai pszichológustól ered, aki Yale Egyetem kutatójaként több politikai döntéshozói folyamatot elemzett, például J. F. Kennedy és tanácsadói egyeztetését a kubai Disznó-öbölben történő partraszállás előtt.
Az egyének hajlamosak túlbecsülni a saját képességeiket, különösen akkor, ha egyébként egyáltalán nem értenek a témához, ezt nevezzük Dunning–Kruger-hatásnak. A szóban forgó jelenséget a Cornell Egyetem két kutatója, Justin Kruger és David Dunning fedezte fel. Lényegében arra jöttek rá, hogy a hozzá nem értő individuumok sokkal magabiztosabbak az élet akármely területén: biztosabbak a saját képességeikben, de azt sem tudják felismerni, ha más valóban ért ahhoz a témához, amihez ők nem.
A Forer-hatás mutatkozik meg például a horoszkópok esetében, ugyanis az emberek hajlamosak arra, hogy akármilyen általános, felületes és pontatlan személyiség-jellemzést magukra illőnek találjanak, ha biztosak benne, hogy az direkt számukra készült.
A Forer-hatás következtében az emberek gyakran összefüggést vélnek felfedezni két teljesen véletlenszerű esemény között, mert az kiszolgálja a már meglévő hipotézisüket. Ilyen például, ha ,,beigazolódik” a horoszkóp jóslata.
A hamis konszenzus egy kifejezetten önkiszolgáló torzítás: az egyének alapvetően hajlamosak azt feltételezni, hogy a tulajdonságaik, gondolataik vagy véleményük egybeesik a nagy többség véleményével, tehát ők képviselik a ,,normális” álláspontot.
A holdudvarhatás azt jelenti, hogy egy személy egyetlen pozitív tulajdonsága alapján megelőlegezik neki a további pozitív tulajdonságokat is, tehát ha valaki szép, arról automatikusan azt is feltételezik, hogy kedves vagy okos.
Az igazságos világba vetett hit egy rendkívül gyakori kognitív torzítás: mint a neve is mutatja, az emberek hajlamosak azt feltételezni, hogy a jók idővel elnyerik a méltó jutalmukat, a rosszak pedig a büntetésüket. Az igazságos világba vetett hit szerint bizonyos tulajdonságokat társítunk vagy várunk el egy meghatározatlan hatalomtól, amely a morális egyensúly megóvásáért felelős. Ennek eredményeképpen az emberek gyakran hisznek egy felsőbb erő létezésében, amely az univerzális igazság betartatásának a felelőse.
A jelenséget Melvin Lerner megfigyelései helyezték a szociálpszichológiai kutatás középpontjába. A professzor arra kereste a választ, hogy a kegyetlen és embertelen diktatúrák elszenvedői hogyan és miért hajtanak fejet a rezsim előtt, amely csak szenvedést okoz nekik. Emellett az is felkeltette a figyelmét, hogy a környezetében élők hányszor okolják a szerencsétleneket a sorsukért, például pszichológusi klinikai gyakorlata alatt megfigyelte a mentális betegek ápolóit, akik ugyan emberséges és jól iskolázott személyek voltak, mégis gyakran okolták a betegeket a sorsukért.
A megerősítési torzítás azonban talán még ennél is gyakoribb: ez azt jelenti, hogy az emberek hajlamosak azon információkat előnyben részesíteni, amelyek megerősítik őket a véleményükben. Emiatt alapvetően szelektíven keresik és értelmezik az információt, sőt, az emlékeiket is szelektíven hívják elő annak érdekében, hogy alátámassza a nézeteiket. Ezen azonban az sem módosít, ha két egyén pont ugyannak az információnak van a birtokában, a torzított interpretáció miatt ugyanis mindketten képesek arra, hogy úgy illesszék azt be a narratívájukba, hogy továbbra is igazuk legyen.
Hasonló jelenséget ír le a Semmelweis-reflex, amely azt jelenti, hogy az emberi faj egyedeire igen jellemző, hogy automatikusan elutasítják az új információkat a régi, rögzült normák is paradigmák miatt.
A vágyvezérelt gondolkodás következtében pedig az alany konkrét valóságként kezel valami olyasmit, aminek a bekövetkezésére vágyik vagy ami pozitív hatással bírna rá – mindezt természetesen anélkül, hogy ezt bármilyen tény is alátámasztaná. Ez főleg azokra vonatkozik, akik nem tudják abszolválni a racionális gondolkodást az érzelmeik miatt. Ahogy Ben Shapiro mondaná:
,,facts don’t care about your feelings”.
Egyesek szerint összesen közel 200 féle kognitív torzítást alkalmazhatunk nap mint nap, ám ezek jelentős része nem az információfeldolgozásra és a véleményünk kialakítására vonatkozik. Olyan tartalmaz például, mint az úgynevezett IKEA-hatás, ami azt jelenti, hogy az emberek általában sokkal jobban szeretik azt a bútort, amit saját maguk raktak össze. A Semmelweis Egyetem pedig a saját személyünkkel és teljesítményünkkel szemben alkalmazott torzításokat szedte egy listába.