Varangyok és bölények
A színésznek esténként, bár ugyanazt a kűrt kell lejárnia, nem ugyanazt kell játszania, hiszen máshonnan érkezik minden nap, más állapotban, más nézőkhöz. Az ember csak „beszagol” a színpadra, és érzi, hogy a közönség – akiket Alföldi „varangyoknak” hív – milyen hangulatban vannak. Az, hogy ehhez alkalmazkodni tudjon, nála beépült – mondta Rónai Egonnak a rendező, színész. „Szerencsés voltam a szakmában egész életemben” – hangzott el Alföldi Róberttől, hozzátette, azért, mert a nagyokkal játszhatott már fiatal korától a Vígben, és ezt az alkalmazkodást is megtanulhatta tőlük.
A halhatatlanság kérdéséről szerinte azért is nehéz beszélni az ő szakmájában, mert a színház a jelenidőnek szól. Számára ez nem fáj, sőt, mint mondta ez benne a jó. hozzátette: nincs is idő azzal foglalkozni, hogy mi lesz később. Az viszont biztosan nehéz, ha valaki érzi, ahogyan kikopik – véli a színművész. Ilyenkor emlékezni lehet még a színészre, de segíteni már nem – mondta. Példaként elmesélt egy történetet Darvas Ivánról, aki az Amadeus egy szolnoki előadásán az utolsó monológjában egy pillanatra megakadt. Ezt más ugyan nem vette észre, de Darvas az előadás után odahívta magához Alföldit, és közölte: befejezte. Egy színész Alföldi Róbert szerint mindig tudja magáról, hogy képes-e arra a minőségre, amit elvár – az más kérdés, hogy ezt bevallja-e magának.
„A mi társadalmunk furán viszonyul az idősekhez, valahogy félrerakjuk őket” – fűzte hozzá, pedig Alföldi nagyon szeret velük lenni, velük dolgozni, hiszen „eszelős energiákat tudnak felszabadítani.” Úgy látja, hogy annak nagy ereje van, azzal létrejön egy más minőség, amikor rácsodálkoznak egymásra a fiatalok és a „nagy bölények.”
Hálátlan volt?
Mikor eljött a Vígszínházból, Marton László úgy érezte, otthagyta a családi fészket, dühös is volt rá, de azért segített neki, hogy kimehessen Amerikába rendezni.
Akkor ott, fiatalként megbecsült helye volt, de feltette magának a kérdést: 70-80 éves koráig minden júniusban megnézi a jövő évi szereposztást, megkapja az évi kettő nagyot, egy két kisebbet, „és akkor ez most így lesz?” „A nyugodt, kiszámítható szakmai élet engem nagyon frusztrál” – ismerte be. Ezért úgy gondolja, nem volt hálátlan a döntése, de az a helyzet neki nem volt elég, mennie kellett tovább.
Ugyanez motiválta, amikor a televíziózás felé fordult. Mint mondta: számára természetes, hogy mindenkinek „ő az Alföldi,” és azt, hogy 35 év munka után nem kell megdolgoznia azért, hogy kíváncsiak legyenek rá az emberek, az „odafigyelést” a tévének köszönheti – állítja.
„Hú, tényleg!”
Alföldi jelenleg színészi virágkorát éli – a másodikat, ahogy mondani szokta. Az elmúlt években nagyon sokat játszott, előtte viszont színpadon keveset fordult elő egy időben.
„Oda megyek és azt csinálom, ahova hívnak” – mondta erről, és mint felidézte: akkor nem hívták játszani.
A Nemzeti Színház igazgatójaként eltöltött időszak sűrű volt az életében, és abból a szempontból talán csúcspontnak is tekinthető, hogy akkor nagyon érezte a szakmájában fontosnak tartott „jelen levést” – árulta el, hangsúlyozva: „melyik színház legyen jelen idejű, ha nem a Nemzeti Színház?”
Rónai Egon erre felhívta Alföldi figyelmét, hogy kimondta az intézmény nevét. „Hú, tényleg!” – kapott észbe. A Nemzetit ugyanis Alföldi az igazgatóváltás óta csak „Állami Vállalatnak” hívja. Ugyanakkor azt nem érti, mit kellett volna a leváltása utáni időszakon kihevernie: „hogy 15 ezer ember áll az esőben és éltet?” – kérdezte.
Szerinte egy ilyen helyzetből nem azt viszi magával az ember, hogy miként próbálták megalázni. Mint mondta: a Nemzetinek és neki lett egy története, és a jó dolgokat nem kell kiheverni.
„Bennem büszkeség van, ha meghallom az Állami Vállalatnak a nevét” – jelentette ki Alföldi Róbert.
Puskás Tamás: „Nekem nem veszett el soha, mint színész”
A Húzós adásában egy meglepetésvendég is érkezett Alföldi Róberthez és Rónai Egonhoz: Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója, aki a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjának járó plakettet adta át Alföldi Róbertnek.
Mint a rendező mondta: Alföldi neki „nem veszett el soha, mint színész.” A Centrálban a darabokat mindig azzal a színésszel mutatják be, aki arra a szerepre „egyedül, vagy a legjobban alkalmas” – vázolta Puskás. „Ritkán ebből kettő van, de inkább egy se” – mosolygott az igazgató, mire Alföldi felidézte, hogy a rendező a My Fair Lady színpadra állításával három évet várt, mire őt és Tompos Kátyát össze tudta egyeztetni.
Alföldi Róbert ezzel kapcsolatban hozzátette: „Az nagyon meghatja az embert, hogy valaki azt mondja: az anyád úristenit, hogy nem érsz rá, de megvárlak.”