Hova tűntek a jó zenék? Régen sokkal magasabban volt a léc, mint manapság.
Nagyjából 10-15 éve, mintha megváltoztak volna a dolgok, talán kihaltak a nagy öregek és velük elment valami. 70 éves leszek, de még mindig nem értem, hogy lehet folyamatosan ilyen rossz zenéket játszani a rádiókban. A régi nagyok tudtak stílusokat teremteni, és ha Amerikában bekapcsolod a rádiót, akkor azonnal 15-20 féle különböző stílust tudsz hallgatni. Amiket manapság kitalálnak – a Crossover és a World Music –, két fillért nem érnek. Ezek „bullshitek”: belerakják a pikulát, valaki elkezd énekelni, alátesznek egy műdobot, és azt hiszik, hogy kész. Csodálatos zenészek vannak Magyarországon, mégsem azokat halljuk, nem őket tüntetik ki, nem ők kapnak megbecsülést.
Ha tényleg ennyi csodálatos zenészünk van, akkor annak érzékelhetőnek kéne lennie, nem?
Csak azt tudom mondani, hogy az unióval kapcsolatban volt egy várakozás a zenésztársadalomban is. Sokan hitték, hogy a magyar tehetségek elindulhatnak meghódítani Európát, végül senki nem megy sehova. A régi KGST történetben sokkal nagyobb lehetőségek voltak. Elmentünk a Generállal Lengyelországba, és napi három világszínvonalú előadást adtunk 60 ezer embernek. Ma állítólag trendek vannak, ezeket hallhatjuk és láthatjuk a kereskedelmi csatornákon, rádiókban. De azt ki mondja meg, hogy mi a trend? Jó, legyen trend, de hogy a zenéhez nem értenek, az biztos.
A rendszerváltás előtt ilyen rózsás lett volna a helyzet?
Dehogy! Itthon csak úgy lehetett bekapcsolódni a zenei életbe, ha amatőr voltál, azaz imádod, amit csinálsz, értesz is hozzá, de nincs hátszeled. És voltak a kiváltságos zenekarok, akik stúdióhoz jutottak és játszották a számaikat például Komjáthy György műsoraiban. Ők most portréműsorokban arról beszélnek, hogy el voltak nyomva annak idején. Sok kolléga úgy nyilatkozik még ma is a zenéről, hogy már 30 éve nem muzsikálnak, és közben kapják a díjakat innen-onnan. Én például sosem mentem el a Ki mit tud?-ra, mert ott is előre ki voltak találva a győztesek.
Akkor mi maradt azoknak, akik nem voltak kiváltságosok?
Rengeteg zenekar volt, szinte mindegyik művelődési házra jutott egy-egy, és a rajongótáborok úgy működtek, mint a Fradi-Újpest viszony. Az Olympiával sosem kerültünk be abba a körbe, akiket rendszeresen játszottak a Rádióban, úgy hogy közben volt három lemeznyi jó számunk. Sőt, egy szerencsés pillanatban bejutottunk egy órára az egyik stúdióba, és felvettünk négy dalt. Életünkben akkor voltunk először stúdióban. Az első nótánál még azt hittük, hogy csak hangpróba és beállás zajlik, de aztán mondták, hogy így jó lesz, köszönjük, jöhet a következő. Igazából csak később, a Generál előtt nyíltak meg szép lassan az ajtók, de számunkra az első perctől kezdve világos volt, hogy itthon nem tudunk pénzt keresni azzal, amihez értünk.
Maradt a külföld és a vendéglátózás?
Ha rajtam múlna, törölném a szótárból a „vendéglátózás” kifejezést. Azt a benyomást kelti, hogy az illető olcsón eladta a tehetségét, pedig ha valaki színvonalat nyújt, akkor miért ne kereshetne vele pénzt? Ránk elég hamar felfigyeltek a külföldi menedzserek, és mivel tudtuk, hogy mennyit ér az, amit csinálunk, dupla gázsit kértünk. Nagyon drága zenekar voltunk, de a legnagyobb világsztárokat megszégyenítő színvonalat nyújtottunk. Sosem vendéglátóztak le minket, hanem azzal a dumával szorongatták a kezünket, hogy „Hey Man, great show!”.
Olvastam, hogy kikérte a dokumentumokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából. Megtudta, hogy kik és mit jelentettek önről?
Két ember jelentett rólam: az egyikről tudom biztosan, hogy kit rejt a fedőnév, a másikról csak sejtéseim vannak. Az egyik urat talán életemben egyszer láttam, átlagos dolgokról számolt be, olyasmikről, amiket inkább hallomásból tudhatott rólam. Ő a Metróban volt szaxofonos, aztán Németországba disszidált. A másik azt írta, hogy hazatérve Afrikából verem a mellem, hogy milyen sok pénzem van, és kocsit akarok behozni. Ami igaz volt, mivel tényleg egy CV4-est akartam behozni Bejrútból, hajóval vagy kamionszolgálattal. Már le is volt előlegezve, de aztán jött a háború a közel-keleten és meghiúsult.
Hazugságot is írt a besúgó?
Igen. Minden külföldön zenélőnek, komolyzenészeknek, nekem is volt dollárszámlám a Konsumexben, és akkoriban csak ott lehetett „nyugati” cigit kapni, amit én kartonszám vittem haza, meg a konyakot is. Volt hozzá egy gyönyörű lemezjátszóm, a kis dekkem, kazetták és 500 olyan lemezem, amiket a Magyar Rádió azóta sem játszott. A spicli azt írta, hogy „bódító nyugati zenéket” hallgatok a barátaimmal „illuminált állapotban”. Ja, és hogy a szobám falán horogkereszt van.
Micsoda?
Volt egy indiai barátom Dubaiban, aki rengeteg zörgős szerszámot hozott nekem, volt köztük tabla, konga és még sokféle, amiknek a felét a ródok elhagyogatták az évek során. Tőle kaptam ajándékba barátsága jeléül egy olyan arrafelé teljesen általános jelképet, ami hasonlít egy horogkeresztre, csak éppen az ellenkező irányba állnak a szárai. Az ügynök ezt is megemlítette, hogy én fasiszta jelképet tartok az otthonomban, továbbá épp’ most megyek föl a Várba egy barátommal találkozni és csencselni.
Haragszik rájuk?
Nézze, ezek az emberek elkövettek valami gikszert, és megzsarolták, majd beszervezték őket.
Önt nem próbálták beszervezni?
Isten áldásával nem. Azon azért elgondolkodtam, hogy 1970-ben hogyan kaphatott az én zenekarom Afrikába útlevelet, amivel az egész Perzsa-öböl környékét végigjártuk és exkluzív hotelekben játszottunk. Senkik voltunk, mégis borzasztó nagy közönségünk volt. Szerintem nem a politikát zavartuk, mások sokkal jobban odamondogattak a rendszernek. Talán inkább néhány kolléga volt ránk irigy. Lehet, hogy nekik köszönhetem, hogy olyan messzire elkerültem, és addig sem zavartam az ő köreiket, mert itthon azért mindig elmondtam a konkurenciáról, hogy melyik milyen sz*r, és ahhoz képest mi mennyire jók vagyunk.
Nem kísértette meg a külföldi időszakokban, amikor nagyon ment a szekér, hogy nem tér vissza a tutiból a vasfüggöny mögé?
Két hosszú utazás volt, és végig ott volt bennünk a honvágy, elalvás előtt néha ránk tört egy-egy zokogó görcs. Hiányzott az otthon, hiányzott apám, anyám, hiányzott a szerelmem, Kati. És persze az is benne volt, hogy megvettük a Fender zongorát, az új dobfelszerelést, az új énekcuccot és meg akartuk mutatni itthon is, hogy mit tudunk. És meg is mutattuk. Amikor Skandináviából is visszatértünk, akkor jött a Pannonia Express Band, amit már csak azért vállaltam el, mert új dologba késő lett volna belekezdeni, pénzt meg csak úgy lehetett volna itthon keresni, ha beszállok valami kutyaütő zenekarba, amit nem élveztem volna. Kimentem, abból is lett tíz év. Utána jött a Tátrai Band és a szólókarrier. 1989-től – 3 albumot leszámítva – 37 lemezt csináltam.
Ilyen életművel a háta mögött, mi hajtja még 70 évesen is heti rendszerességgel a színpadra?
Szerencsés vagyok, egészséges vagyok, innen van bennem a bugi. Nem szántom már végig a színpadot, mint annak idején, de még mindig nagyon jó zenét nyomunk. Most is folyamatosan turnézom, télen pedig jön a Charlie 70 az Arénában. Borlai Gergő hazarepül Los Angelesből, akivel tíz évet muzsikáltam, és elfogadta a meghívásomat Mándoki Laci is. Neki sokat köszönhetek, mert olyan sanszokat biztosított nekem az életben, amiért még drága barátom, Somló Tamás is irigy volt rám. Azt mondta, neki egy életre elég lett volna az, ami nekem megadatott, hogy Chaka Khan-nal énekelhettem együtt. Mindenképpen meg akarom hálálni Lacinak, hogy számunkra akkor elérhetetlen zenészekkel összehozott.
Gondolom, a koncert után sem a békés nyugdíjas évek következnek?
Voltak olyan periódusok az életemben, amikor azt mondtam, hogy abba kéne hagyni, de most nem ezt érzem, nem fogok leállni az ünnepi nagykoncert után sem. Egyszerűen azért, mert nagyon szeretek így élni. Rengeteg fiatal szeret bennünket, és a koncerteken látom, hogy elsősorban az igényesebb réteg, a „kultúrfiatalok” vannak ott a bulikon. Ennél nagyobb boldogság nincs, hogy szeretnek, és ezt minden alkalommal viszonozzuk is. Úgyhogy mi már csak kihalási sorrendben búcsúzunk a közönségtől.