Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött iratokban ügynökként feltüntetett, több mint 70 véletlenszerűen kiválasztott ember történetét írta meg Kónyáné Kutrucz Katalin és Petrikné Vámos Ida Ügynöksorsok – Ügynök? Sorsok? A hálózati lét sokfélesége és a megismerés korlátai címmel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában.
A szerzők már a bevezetőben leszögezik, nem könnyű eldönteni, ki minősül valójában hálózati személynek, és ezért is jelentik ki, hogy nem helyeslik az 1945 és 1990 között beszervezett hálózati személyek bármiféle listájának nyilvánosságra hozatalát, hiszen „milyen történeti források alapján ültethető valaki a nyilvánosság szégyenpadjára, és – egy vélelmezett társadalmi közmegegyezésre apellálva – melyik fórum teheti ezt meg?”.
Az ügynök-paletta a „nem is volt ügynök”-től a „beszervezett, de soha nem jelentett”-en át az „állambiztonsági szerveket az orruknál fogva vezetők”-ön és az „ártalmatlan dolgokat jelentők”-ön keresztül a mások bebörtönzéséhez, kivégzéséhez tevékenyen hozzájárulókig terjedt
– írja az ÁBTL főigazgató-helyettese, hozzátéve, hogy az esetek többségében a beszervezett és az ügyosztály kapcsolata csak rövid ideig tartott, és általában olyan bejegyzésekkel zárult, mint: „alkalmatlan”, „konspirálódott”, „kérte a kapcsolat megszakítását”, „munkahelyváltozás miatt”, stb. Voltak azonban, nem is kevesen, akik „hazafias alapon” jelentettek éveken, vagy akár évtizedeken át.
Egy igaz történet
A feldolgozott sorsok alanyainak csak a fedőneve szerepel a könyvben, vannak azonban olyanok, akikkel kivételt tettek a kutatók, és történetükben – éppen a bizonyíthatóság magas foka miatt – mindenki a valódi nevén szerepel. Az egyik ilyen a „Lakatos Péter” névre hallgató ügynök, akit azért akartak „leleplezni”, mert kulcsszerepet játszott Renner Péter és társai letartóztatásában.
A most megjelent Ügynöksorsok azt állítja, hogy az’56-os forradalmárt a közhiedelemmel ellentétben
nem Szabó Mikós kisgazdapárti politikus dobta fel a hatóságoknak, hanem Lukács Imre (később Sz. Lukács Imre).
A 2007-ben elhunyt férfi megírta ugyan a saját verzióját a Nagy Imre testamentuma, a Magyar Golgota című könyvében, ám az ÁBTL-nél őrzött dokumentumok alapján egyértelmű a felelőssége.
Önként és dalolva
Lukács Imrét valószínűleg hazafia alapon szervezték be. Az októberi események a katonaságnál érték, tagja volt a Forradalmi Katonai Tanácsnak és az ELTE Forradalmi Bizottságának is, ahol a röplapokért felelt, emellett részt vett az Október Huszonharmadika című lap szerkesztésében. A forradalom leverése után arra hivatkozva folytatta jogi tanulmányait, hogy a katonaságtól leszerelték.
A rendelkezésre álló iratokból arra lehet következtetni, hogy a felelősségre vonás elől először külföldre akart szökni, majd miután az meghiúsult, ő maga kereste fel az állambiztonsági szerveket és ajánlotta fel szolgálatait. Megtudta ugyanis, hogy Renner Péter a bécsi Magyar Forradalmi Tanács, illetve a Nemzetőrszövetség megbízásából illegálisan hazatért Magyarországra, és ezt közvetítőkön keresztül közölni akarta Münnich Ferenccel, Kádár János akkori helyettesével.
„Lakatos Péter”-ré válás
Renner Péter a Corvin közi ellenállók és a Nemzetőrség parancsnoksága között volt összekötő a forradalmi események idején. 1956. november 26-án Ausztriába menekült, ahol felvette a kapcsolatot a bécsi emigráns Magyar Forradalmi Tanáccsal és Pongrácz Gergellyel. 1957. február elején tért haza titokban, és nyomban felvette a kapcsolatot a hazai munkástanácsokkal, majd megfelelő információk birtokában vissza akart térni Ausztriába.
Csakhogy jött Lukács Imre és két állambiztonsági tisztnek előadta, hogy megismerkedett egy nyugatról hazajött forradalmárral, aki itthoni forradalmi csoportokat keres, hogy velük akciókat hajtsanak végre.
Nyomban beszervezték, „Lakatos Péter” lett a fedőneve.
Bemutatta Rennernek Klein Árpád hadnagyot, mint egy egyetemistákból és elbocsátott külügyminisztériumi alkalmazottakból álló, 18 fős illegálisan működő csoport vezetőjét, és azt hazudták az Ausztriából érkezett férfinak, hogy március 15-én komolyabb fegyveres megmozdulásra készülnek.
Három mártír
Lukács „szerzett” Rennernek kamu papírokat, némi kézpénzt és szamizdat kiadványokat, amivel elaltatták bizalmatlanságát, sőt még egy K-lakásban (konspirált) el is szállásolták. Renner megbízott Kleinben és Lukácsban is, sőt Klein még egy további állambiztonsági embert is beszerveztetett maguk mellé, akiről azt állították, hogy a forradalmi csoport rádiósa.
Az alaposan megszervezett akció tetőpontján, Ausztriába való visszatérésének estéjén Rennert tőrbe csalták és letartóztatták, terhelő bizonyítékok tömkelegét találták meg nála: neveket, címeket, telefonszámokat. Másnap folytatódtak az őrizetbe vételek.
Az ügyben 13 embert állítottak bíróság elé, közülük hármat kivégeztek (Rennert államellenes szervezkedés vezetéséért akasztották fel 1958. február 3-án).
A többiek összesen 70 év szabadságvesztést kaptak.
Egy újabb áldozat
Az ügyről készült őrnagyi összefoglaló jelentés méltatja „Lakatos Péter” aktivitását és megbízhatóságát, aki büszke az állambiztonságiakkal zajló együttműködés eredményére. Nem is hagyta abba: ő dobta fel nem sokkal később Bohó Róbert dramaturgot, aki a Petőfi Kör vezetőségi tagja volt, és részt vett a forradalomban, illetve az azt követő szervezkedésekben.
Bohót az Október Huszonharmadika című illegális kiadvány teljes szerkesztőségével együtt tartóztatták le, 8 évet kapott. 1961-ben kegyelemmel szabadult, és 1974-ben hazafias alapon beszervezték…
Párizs kimaradt
„Lakatos Pétert” 1957 októberében tartótisztjei átadták a Hírszerzésnek. Abban bíztak, hogy külföldre menekült forradalmár ismerősei nem tudnak beszervezéséről, és ha befogadják, sok értékes információval szolgálhat. Még egy adalékot is gyártottak a legendájához: itthon katonaszökevényként eljárás indult ellene.
Ausztrián keresztül ment volna Franciaországba, ám itthon elterjedt, hogy „beütötték”, ezért a sógoroknál rekedt, és mivel nem sok hasznát vették a lágerekről szóló beszámolóinak, hazarendelték. Átadták a Csongrád megyeieknek, de ott sem tudták foglalkoztatni, egy ideig a párt helyi lapjánál dolgozott.
Hírszerző dossziéját 1960-ban azzal a méltatással zárták le, hogy
„az eltelt 17 év alatt eredményes munkájával, pozitív magatartásával társadalmi rendszerünk melletti helytállását bizonyította”.