Hamarosan megtudhatjuk, kik feleltek az ’56 utáni kivégzésekért

1989-ben egy közel hétórás rádió interjúban Dr. Vida Ferenc, a Népbírósági Tanács vezető bírája, aki Nagy Imre miniszterelnököt és rajta kívül még húsz embert halálra ítélt, ezt mondta: „Én nagyon sok embert halálra ítéltem! Nem bosszúból. Éntőlem távol áll a bosszú! Én nem vagyok a halálos ítéleteknek a nagy híve, de a törvényeket tisztelem.” Ezek az emberek jogi következmények nélkül élhettek tovább a rendszerváltás után is.

Magyarországon olyan jogi konszenzus alakult ki, ami nem teszi lehetővé, hogy felelősségre vonjanak olyan bírát vagy ügyészt, aki a megfelelő jogszabályi környezet és az érvényben lévő törvények alapján járt el, és így – legalábbis a törvény betűje alapján – nem követett el justizmordot, nem hozott súlyos következményekkel járó téves ítéletet.
Amikor nyilvánosságra hozzuk a vérbírák, vérügyészek névsorait, akkor a társadalom figyelmét felhívjuk az évtizedekig elhallgatott hóhérok bűneire.

Nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, mit jelent a megtorlás. Hiszen mindig csak számok hangzanak el. Hosszú ideig azon folytak – egyébként fontos – szakmai viták, hogy 228, 229 vagy 230 embert végeztek-e ki? Mindez fontos, de így sokszor csak számokat hallunk. Eljárást indítottak 25 ezer ember ellen, 16 ezer embert elítéltek. Az áldozatok arctalan adatokká váltak, személytelenedtek. Az Emlékév egyik feladata, hogy közelebbről is megismerkedjünk a szabadságharcosokkal, ne sikkadjanak el egyéni sorsaik, tragédiáik vagy éppen győzelmeik.

Mi lehet az oka annak, hogy a magyar igazságszolgáltatás egy olyan egyértelműnek tűnő esettel sem tudott megbirkózni, mint Biszku Béla belügyminiszter, az ’56-os megtorlások emblematikus alakjának felelősségre vonása?

Sajnos ma a legtöbben azt gondolják, nincs is értelme a múltat bolygatni. Megtörtént, elmúlt, vége van, és mindez nem is volt annyira brutális. Ezért is kell szembesítenünk a mai magyar társadalmat a történelmi tényekkel. A Biszku-ügy kapcsán számos fórumon felszólaltunk, szakmai kerekasztalt rendeztünk. A bíróság a Nemzeti Emlékezet Bizottságát nem idézte meg a perben. Az ügyben eljáró bírák mintha nem tették volna magukévá a felismerést, miszerint a kommunizmus hagyatékát nem lehet szó szerint értelmezni.


A kommunista „igazságszolgáltatásnak” és általában a kommunista gyakorlatnak is volt egy szakzsargonja, ami alapján eljárt. Amikor azt mondták, hogy „adminisztratív intézkedés”, az nem a különböző hivatali eljárásokat jelentette, hanem magába foglalhatott bírósági eljárást vagy agyonverést vagy élethosszig tartó zaklatást, házkutatásokat, megalázásokat, elhurcolásokat is. Ezt a zsargont nem lehet szó szerint értelmezni, kontextusba kell helyezni.
Biszku Béla perében felkértek történész szakértőket, véleményüket részben figyelembe vette a bíróság, részben nem vette figyelembe. Ezzel együtt számomra a Biszku-per óriási csalódás volt.

A per szimbolikus jelentőséggel bírhatott volna, ahol a magyar bíróság feketén-fehéren kimondhatta volna azt, amit évtizedekig elhallgattak: igen, a kommunista párt volt a bűnös.
A bíróság értékelése azonban mintha szembe ment volna a történelemtudomány értékelésével, amely kimondta – bármelyik történelemkönyvet fel lehet lapozni, ott áll benne a napnál is világosabban –, hogy Magyarországot 1948 és 1988 között nem a kormány irányította, hanem az MDP, illetve az MSZMP csúcsvezetése. Ez a tény a per kapcsán egész egyszerűen elsikkadt, pedig tagadhatatlan, hogy hazánkban kommunista diktatúra volt.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága nagy hangsúlyt fektet az oktatásra. Országszerte rendhagyó történelemórákat tartanak, túlélőket hívnak meg, akik találkoznak a diákokkal, és elmondják személyes történetüket. Mit gondol, eljutnak a hiteles szemtanúk beszámolói a fiatal generációhoz, akik közül sokan hírből sem ismerik a kommunizmust?

Az emlékezés elengedhetetlen feltétele az oktatásközpontúság. Újabb és újabb információkat kell megosztani a diákokkal, de nemcsak velük, hanem azokkal a generációkkal is, akik a diktatúra alatt meg lettek fosztva mindazoktól a történelmi tényektől, amelyeket elhallgattak előlük, vagy hazugságokká deformáltak. A szakmai, tudományos kutatómunka mellett másik nagyon fontos feladatunk az ismeretterjesztő és népszerűsítő munka. Ilyenek az országjáró rendhagyó történelemórák, a különböző médiamegjelenések. Bár százmillió halott szegélyezte útját, és még mindig vannak vörös foltok a világ testén, az emberek egy része mégis megengedő a kommunizmussal szemben. Jót akartak, csak rosszul sikerült – mondják, holott épp a jóakarat hiányzott leginkább ebből a vészkorszakból.

Az 1956-os forradalmat általában Budapesthez kötjük. Kevesebb szó esik a vidék forradalmáról.

Vidéken a forradalom általában úgy zajlott le, hogy elkergették a párttitkárt, új községi vezetést választottak, feloszlatták a TSZ-t, útnak indították az élelmiszersegélyt a nagyvárosokba és Budapestre. Tiszta, forradalmi megmozdulás volt. A kommunista diktatúra lényegében két nap alatt megszűnt. Kegyetlen, évekig tartó megtorlások következtek utána. Egész falvak rettegtek a verőbrigádoktól.


Egy jelentős kutatási projektünk futott le Békés megyében, ahol interjúsorozatot vettünk fel az ’56-ot követő megtorlás áldozataival. A felvett anyagból tévéfilmet fogunk készíteni, amit januárban-februárban szeretnénk bemutatni.

Standeisky Éva történész Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban című könyvében olvashatunk pogromokról, pogromhangulatról vidéken kis- és nagy- községekben egyaránt.

Nem ez volt a jellemző, és a külföldi kommentárok sem erről szóltak – sőt, antiszemita megnyilvánulások elenyésző számban bukkantak fel. 1956 a vészkorszak után először a magyar-zsidó különleges identitás újramegerősítésének lehetőségét hordozta magában. Angyal István a legjobb példa, de felhozhatnánk a Széna téri „vadmacska”, Tova Meir esetét is. A „pogrom” és a „fasizmus” a Kádár-féle propaganda terméke, amelyet most az orosz állami tévén hallhattunk újra.

A nők szerepéről is kevés szó esik a forradalomban. Szántó Piroska tudósít bennünket a december 4-ei asszonytüntetésről. Magori Mária prostituáltat pedig – aki szintén szabadságharcosként vett részt az eseményekben Budapesten, majd 1958-ban végezték ki – elhallgatja az emlékezet.

„Az alvilág és a prostituáltak fogtak össze a fasisztákkal” – ezt a bélyeget sütötték rá a forradalmárokra. Azokra a nőkre, asszonyokra, lányokra pedig, akik a harcokban részt vettek, egyszerűen azt mondták, prostituált. Egy másik példa a „közbűntényesség” kérdése. Nagyon komoly küzdelmet kellett folytatni például, hogy Tóth Ilona huszonnégy éves orvostanhallgató méltó helyére kerüljön a magyar történelmi emlékezetben. Gyilkosnak bélyegezték, pedig az általa állítólag megölt személy nem is létezett!


Létezik 1956-nak mindenféle politikai beállítottságtól független, hiteles narrációja? Hogyan juthatunk el hozzá?

Szerintem van olyan elbeszélésmódja az ’56-os forradalomnak, amely a legközelebb áll a megtörtént igazsághoz, és alkalmas arra, hogy ma is erősítse a kohéziót a társadalomban.
Ehhez a legalapvetőbb tényeket kell megvizsgálni, anélkül, hogy mindenféle feltételezésekbe bocsátkoznánk. 1956-ban a legtöbb falfirkán az volt: „Ruszkik haza!”, illetve „Halál az ávóra!”. Ha szociológiai szempontból közelítünk, és azt kezdjük el vizsgálni, hogy mit gondoltak az emberek ebben az időpontban, és hogy képzelték el a jövőjüket, akkor végig tudunk olvasni rengeteg frissen megalakult pártprogramot, kisnyomtatványt, falragaszt, plakátokat.

De akár a szemtanúkkal, résztvevőkkel is készíthetünk interjúkat. Az emberek nem tudták pontosan, hogy milyen jövőt akarnak. Egy valamiben azonban biztosak voltak: hogy szabadságban szerettek volna élni, függetlenséget akartak és a polgári szabadságjogok visszaállítását. Ezt ma is nyugodtan tekinthetjük időtől, kormánytól független legkisebb közös többszörösnek.

Hetek / Németh Ványi Klári