Hitler 1944. március közepén Klessheimbe hívta Horthy Miklós kormányzót, akit megérkezése után kész tények elé állított, amennyiben közölte vele Magyarország megszállását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kormányzónak nem maradt semmilyen lehetősége arra, hogy az akaratát érvényesítse. Horthy ellenállása már mindjárt a megszállás elején megmutatkozott.
Edmund Veesenmayer, a Magyarországra kinevezett teljhatalmú megbízott ugyanis először Imrédy Bélát, majd Rácz Jenőt akarta kineveztetni miniszterelnöknek, Horthy azonban mindkettőt visszautasította és saját jelöltjét, Sztójay Dömét fogadtatta el.
Horthy egyébként más kérdésekben is képes volt arra, hogy érvényesítse akaratát a megszállókkal szemben. Ez is ékes példája annak, hogy az ország a függetlenségét nem vesztette el teljesen. Veesenmayer például ragaszkodott ahhoz, hogy csak akkor adják ki a Gestapo által letartóztatott három magyar katonatisztet, Szombathelyi Ferenc vezérezredest, Kádár Gyula és Ujszászy István vezérkari ezredeseket, ha azok továbbra is letartóztatásban maradnak. Ehhez képest a magyar szervek mindhármukat szabadon bocsátották. Horthy 1944 júliusában megtagadhatta azt is, hogy húszezerezer légvédelmi kisegítőt és lóápolókat adjon át a harmadik Birodalomnak, holott ezt Veesenmayer követelte tőle. Az esetek többségében a német megszállók tudták érvényesíteni akaratukat, de nem mindig és nem maradéktalanul. Ráadásul mindent tárgyalásos alapon, huzavonák után tudtak csak elérni.
Hitler számára a zsidókérdés egyfajta vesszőparipának számított, de érdekes módon elég sokáig nem gyakorolt nyomást a magyar politikára annak érdekében, hogy ezen a területen történjen valami.
Hitler, illetve a német diplomácia először 1942 őszén pendítette meg a „zsidókérdés elintézetlenségét”, de a Kállay-kormány sikerrel tért ki minden ilyen követelés elől. Hitler 1944. március 18-ai klessheimi tárgyalásán a „zsidókérdés megoldását” követelte Horthytól is, hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt a szomszéd országok tették. Éppen ez a fordulat mutatja azt a mozgásteret, ami a Kormányzó rendelkezésére állt.
Szlovákia 1942-ig zsidósága jelentős részét deportálta, ám ezt követően a folyamatot leállították, és a megmaradt tízezres nagyságrendű zsidóság megkülönböztető jelzés nélkül élhetett. Dániában a megszálló német hatóságok még azt sem merték megtenni, hogy erőszakkal feltörjék valakinek az ajtaját csak azért, mert zsidó. Románia ugyan brutálisan gyilkolta meg a transznyisztriai és a besszarábiai zsidókat, sőt Óromániában is több városban került sor véres pogromokra, de az utóbbi területeikről és Dél-Erdélyből egy zsidót sem deportáltak, sőt csillagot sem kellett hordaniuk, holott létszámuk korántsem volt elhanyagolható – több mint 250 ezer főt tett ki.
Komoly különbségek mutatkoztak Nyugat-Európa államaiban is: Franciaországból például a zsidóknak csak negyedét hurcolták el, és Belgiumban sem haladta meg ez az arány a negyven százalékot. Ellentétben az 1940-ben elfoglalt nyugat-európai országokkal. Budapesten nem lehetett éveket tölteni a zsidók összegyűjtésével, és arra sem lehetett számítani, hogy a Wehrmacht vagy a Waffen-SS ehhez jelentős létszámú erőt tud biztosítani. A Birodalom presztízse is túljutott zenitjén, és a feladat is sokkal nagyobb volt, mint másutt, hiszen Budapesten több zsidó élt, mint Franciaországot leszámítva a teljes németek által megszállt Nyugat-Európában összesen. Innen nézve az ország zsidótlanítási tanácsadójának, Eichmannak a feladata elég reménytelennek tűnhetett.
Eichmann és a deportálások
Sokan azt hiszik, hogy a magyar zsidóság deportálását a német megszállók szervezték vagy legalábbis irányították. Valójában erről szó sem lehetett. Adolf Eichmann és néhány tucatnyi munkatársa nem is lett volna abban a helyzetben, hogy többszázezer ember deportálását lebonyolítsa. Eichmann jogállása szerint csak tanácsadó szereppel rendelkezett. Gyakorlati működése sem ment túl a megfigyelő tevékenységén. Esetenként még ő mérsékelte a magyar hatóságok deportálási dühét, mint például a Délvidéken, ahol a magyar adminisztráció negyven tartalékos szerb tisztet is fel akart rakni a deportáló vonatokra.
Az első napokban Eichmann ugyan próbálkozott azzal, hogy néhány zsidóellenes rendelet szövegét átadja Endre László belügyi államtitkárnak, azonban hamar kiderült, hogy a magyar fél semmilyen technikai jellegű segítségre nem szorul. Endre joggal hivatkozhatott arra, hogy minden szükséges jogszabály már előkészítve lapul az íróasztalfiókjában. A magyar közigazgatás már 1944 előtt is számos lehetőséget kapott arra, hogy bevonja és újraossza zsidók különféle vagyontárgyait és jogosítványait, ebből adódóan az új feladatok a magyar apparátus számára nem jelentettek újdonságot.
Hitler Klessheimben általános zsidódeportálást nem követelt Horthytól, csupán 50 ezer zsidó munkás kiszállítását, amit Horthy állítólag el is fogadott. Hitler először 1944. április 7. között jelentette ki, hogy a föld alatti repülőgépgyárakban 100 ezer zsidó munkásra van szükség Magyarországról és bizonyára ennek nyomán 1944. április 13-án magyarországi helytartóján, Edmund Veesenmayeren keresztül jelezte a magyar kormánynak zsidó kényszermunkások kiszállításának igényét.
Veesenmayer aznap Berlinbe küldött táviratában arra hivatkozott, hogy Sztójay 50 ezer zsidó „munkás” kiszállítására tett ígéretet – amihez „a Kormányzó is hozzájárult” [!] – ez a kis megjegyzés is ékes bizonyíték arra, hogy Horthy állítása, amely szerint passzívan visszavonult a zsidóügyek intézésétől, a legendák birodalmába tartozik.
Érdekes módon azonban három nappal korábban, amikor a magyar kormány felajánlott 10 ezer, állítólag már „előkészített”, zsidót arra, hogy elszállítsák, a német fél ezt visszautasította azzal az indoklással, hogy ehhez hiányoznak a vagonok.
Figyelemre méltó, hogy bár Veesenmayer összes korabeli jelentése rendelkezésre áll, ezekben április 13. előtt egyetlen utalás sincs arra, hogy a zsidók deportálását kívánatosnak tartották volna. Ez különösen azért figyelemreméltó, mert Veesenmayer egyébként pedáns hivatalnok módjára minden feladatáról akkurátusan adott jelentést, illetve a végrehajtásról beszámolót készített. Az iratok azt bizonyítják, hogy teljes körű zsidódeportálás előkészítése április közepéig nem is volt napirenden – ennek ellenére sok történeti munka a zsidóság deportálásának végrehajtásában látja a német megszállás fő okát, ami meglehetősen furcsa.
Arról, hogy Auschwitznak mint szelektáló központnak némi szerepe lesz, csak 1944. május elején (!) döntöttek a német illetékesek – ez fontos adat, mivel azt mutatja, hogy eddig az időpontig a németek még nem készültek a tömeges fizikai megsemmisítésre. Biztosra vehetjük, hogy Eichmann és felettesei, valamint magyar partnerei a teljes zsidóság likvidálását szerették volna elérni, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy senki sem tudhatta előre azt, hogy ez pontosan hogyan is lesz megoldható, és épp Szlovákia, Románia, Bulgária vagy Franciaország példája mutatta, hogy a „siker” nem vehető előre adottnak. Ebből adódóan eleinte fel sem merült, hogy rögtön maximális programot hirdessenek meg. Az igaz, hogy Endre László belügyi államtitkár 1944. március 31-ig Eichmannal megállapodott valamennyi zsidó gettósításáról, majd április 4-én megfogalmazott egy három nap múlva kihirdetett titkos belügyminisztériumi utasítást, amely szerint „a magyar kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”, de ekkor még nem volt teljesen nyilvánvaló, hogy ez mit is jelent, és hogy kik lesznek a kivételezettek. Eichmann és Veesenmayer ekkor még nem sejthette, hogy a magyar közigazgatás mire is képes valójában.
Több jel is utal arra, hogy azzal sem voltak tisztában, hogy a magyar hatóságok jelentős része öntevékenyen már évek óta minden előkészületet megtett annak érdekében, hogy a magyar zsidóságot deportálja. Ezért német oldalról a német „megszállás” első hónapjában még csak az állampolgárság nélküli, a hadműveleti területen lakó illetve a német vadászrepülő-program titkos gyáraiba szánt zsidók deportálását tárgyalták. A „megszállás” szót érdemes idézőjelbe tenni, mivel Magyarország területén valójában csak minimális német katonaság tartózkodott. A nyolc megszálló hadosztályból négy néhány héten belül távozott. 1944. április 1-jén a német csapatok élelmezési létszáma Magyarországon 70 ezer, május 1-jén 57 ezer háromszáz főt tett ki. A számok mögött azonban döntő többségében komoly harcra nem alkalmazható, nehézfegyverzettel nem rendelkező csapatokat kell elképzelnünk.
Német tervek
Nyilvánvaló, hogy a német félnek is voltak elképzelései a deportálásra, ezek megvalósítása azonban csak a magyar szervek együttműködésével volt lehetséges.
Az összes magyar zsidó deportálásáról (leszámítva a munkaszolgálatosként behívottakat) április 22-én vagy 23-án született döntés. Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízott ugyanis április 23-án jelentette Berlinbe, hogy „a zsidóakció átfogó egységes egészet képez” (Judenaktion als ein totales ganzes).
Április 24-én von Thadden tanácsos már azt táviratozta Eichmannak, hogy a deportálások május 15-én a kárpátaljai térségből fognak kezdődni, és „a felvevőhely Auschwitz”. Hozzá kell tenni: Eichmann az eredeti tervek szerint napi egy vonattal és háromezer zsidóval számolt (Rudolf Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka még ennyit sem akart fogadni, mondván, kapacitásai csak három naponta egy vonat „feldolgozását” teszik lehetővé), ámde a magyar hatóságok kérésére ezt napi négy vonatra, azaz 12 ezer főre növelték, sőt esetenként még ezt is túlteljesítették, anélkül hogy erről Höss-szel egyeztettek volna. Ennek fatális következményei lettek, mivel ha az eredeti tervekhez ragaszkodnak, akkor 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig „csak” körülbelül 170 ezer embert deportálhattak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 ezerrel – tehát több mint 250 ezer ember megmenekülhetett volna Auschwitz gázkamráiból!
A deportálások „menetrendje” 1944. május 4–5. között dőlt el Bécsben, ahol az úgynevezett „vasúti konferencián” Eichmann stábja és a magyar összekötőjük, Lulay Leó csendőr százados, valamint a szlovák, a magyar és a birodalmi vasutak képviselői véglegesítették az intézkedéseket. Itt határozták el azt is, hogy egy helyett napi négy, egyenként negyvenöt vagonból álló szerelvényt küldenek Auschwitzba, és itt dőlt el végleg az is, hogy a deportálás az úgynevezett hadműveleti zónából, azaz Kárpátaljáról kezdődik majd. Ki kell azonban emelni, hogy még ezen a konferencián is „csak” 300 ezer zsidó deportálásáról volt szó. Magyarán: a döntéshozók számára még ekkor sem volt egyértelmű, hogy a teljes vidéki zsidóságot deportálni fogják.
A halálgyár felkészítése
Vagyis a zsidóság megsemmisítése nem egy központi, előre és tudatosan elhatározott ördögi tervből következik, amelynek minden állomását előre meghatározták. Mindez leginkább Auschwitzban vált nyilvánvalóvá, ahol a megsemmisítés apparátusa már az első napokban összeomlott. Mivel nem volt elég hely, ezért döntést hoztak a cigánytábor lakóinak gyors meggyilkolásáról. Az áldozatok azonban védekeztek, és ezért a megsemmisítés elhúzódott.
Az auschwitzi tábor meglehetősen későn kezdett felkészülni a rá váró feladatokra – ez is arra utal, hogy a német vágyak mögött nem állt azonnali követelés. Március 29-én még az összes építkezés leállítását rendelték el. Április elején még az új kényszermunkásoknak tervezett barakkok építését is beszüntették, tehát épp ellenkezőjét csinálták annak, amit tenniük kellett volna, ha tudják, mi történik a következő hetekben.
Csak 1944. május 9-én kezdte el Rudolf Höss (akit előző nap neveztek ki a tábor parancsnokának) szervezni a megsemmisítő apparátus bővítését. Höss nem volt újonc, 1943 novemberéig is ő vezette a tábort. Öt hatalmas gödör ásását rendelte el, emellett utasítást adott, hogy a már leállított V. számú krematóriumot is be kell üzemelni. Emellett az úgynevezett 2. bunkert is bővíteni kellett öltözőkkel (a bunkerben szintén lehetőség volt az elgázosításra), illetve hullaégetésre alkalmas nyílt gödrökkel. Felgyorsították a közvetlen vasúti vágányok építését, egy új rámpát alakítottak ki, és jelentősen növelték a zsidó Sonderkommando és „Kanada-kommandó” létszámát (előbbi a meggyilkoltak tetemeinek elégetésével foglalkozott, utóbbi az áldozatok holmijait válogatta szét). Ugyanezen a napon javasolták azt is, hogy a birkenaui krematóriumokat egy további kerítéssel zárják el a külvilágtól.
Eichmann maga a perében többször is utalt arra, hogy „a magyar csendőrség tempója annyira gyors volt, hogy Auschwitznak nagy gondot okozott (…) a sok transzport megfelelő feldolgozása.”
Az improvizált döntéshozatalt bizonyítja, hogy a magyar kormány még ekkor is rendelkezett annyi szuverenitással, hogy a német felet becsapja. Kényszermunkások helyett ugyanis alapvetően nőket, öregeket és gyermekeket tartalmaztak azok a szállítmányok, amelyek Magyarországról 1944. május 15-én elindultak. A legértékesebb munkaerőt, a 18 és 45 év közötti férfiakat a magyar hatóságok kivétel nélkül visszatartották, holott a német „megrendelő” éppen őket szerette volna megkapni ahhoz, hogy az új földalatti fegyvergyárai építési programjában tapasztalható munkaerőhiányt enyhítse.
Az ideiglenes leállítás
Mint ahogyan a deportálások megindulása, úgy leállításuk is bizonyíték arra, hogy a folyamat nem volt eleve elrendeltetett. Horthy júniustól egyre erőteljesebb nyomás alá került a semleges országok követségei, illetve az Egyesült Államok és Nagy-Britannia részéről azért, hogy állítsa le a deportálásokat. Június végén végül rászánta magát a cselekvésre, de meglehetősen erőtlenül.
A június 26-án tartott Koronatanácson adott nyilatkozatának tervezete szerint „legjobb szeretném azt a kegyetlen és nem magyar természethez illő megoldást, hogy a zsidók deportáltatnak, egyáltalában leállítani. Ha azonban ezt a kormány szerint a németek követelik, ebből nem engednek, vagyis ezen a vonalon kényszer áll fenn, akkor sem engedhetem, hogy ebben a magyar csendőrség működjön közre. Akkor csinálja azt, amit a németek akarnak, az itt levő német karhatalom.”
Ez a kijelentés azonban még mindig jóval kevesebb, mint a deportálások megtiltása, hiszen ha a németek végzik, akkor úgy látszik, Horthy sem tiltakozott volna a deportálások ellen. Ezt a kijelentést fontos kiemelni, mert ebből is látszik, hogy Horthy nem akarta „megmenteni” a zsidóságot, hanem csupán azt szerette volna elérni, hogy ne kompromittálja magát a deportálásokkal. Éppen ezért teljes tévedés gesztusát úgy értelmezni, mint a zsidóság megmentésének kísérletét.
Július 2-án a Budapestet érő, igen jelentős bombatámadás komoly motivációt jelenthetett Horthy számára, hogy addigi véleményén módosítson. Tetézve ezt azokkal a hírekkel, amelyek a csendőrség esetleges puccsáról szóltak, végre elszánta magát a cselekvésre. A fővárosban kinevezte Lázár Károly testőr altábornagyot karhatalmi parancsnoknak, magához rendelte a Budapestre vezényelt csendőrtiszteket, és felszólította őket arra, hogy Budapestet azonnal hagyják el. Követelésének nyomatékosítására Budapestre rendelte a közelben állomásozó 1. páncéloshadosztály alakulatait is. Ebből alakult ki később az a legenda, amely szerint Koszorús Ferenc ezredes, a hadosztály parancsnoka „megmentette” a budapesti zsidóságot – akiket Horthy hagyott volna deportáltatni, ha azt a német szervek végzik.
Veesenmayer 1944. július 8-án le is szögezte Jaross Andor belügyminiszternek, hogy „továbbra is fenntartjuk azon alapelvünket, amely szerint Budapest további zsidótlanítását maguknak a magyaroknak kell végrehajtaniuk” – magyarán szó sem volt arról, hogy a német megszállók maguk akarták volna ezt a feladatot elintézni.
A csendőrség néhány napon belül csakugyan elhagyta a fővárost. Közben viszont a főváros külterületein, a közigazgatásilag nem Budapesthez tartozó városrészekben egészen 1944. július 9-ig zavartalanul folytatódtak a deportálások.
Hitler hiába dühöngött Horthy döntésén, egyszerűen nem volt lehetősége arra, hogy azt megváltoztassa. Ebből a szempontból nem sokat változtattak azok az akciók sem, amelyeket Eichmann rendelt el annak érdekében, hogy még néhány ezer ember Auschwitzba kerüljön.
Zárszó
Összefoglalva: a német megszállók nem akarták mindenáron legyilkolni a teljes magyar zsidóságot. Az, ami történt, bonyolult és több szereplős folyamat, amelyben minden fél hozzátette a katasztrófához a maga obulusát. A kép tehát egyáltalán nem fekete–fehér. Magyarország még 1944 nyarán is jelentős szuverenitással rendelkezett, és ha akarták volna, akkor politikusai élhettek is volna ezzel.
Hetek / Ungváry Krisztián