Tegnap meghozták a Nyilatkozatot. „A hátam mögé, a két szárnyas ablak közé, a szokott helyre” – mondom a két komotós karbantartónak. A fiatalabb kérdőn néz rám, a rendszerváltáskor csak meszeltek. Az őszes szaki szája sarkában cinkos mosoly. „Oda, ahol Kádár elvtárs lógott?” – kérdez vissza. Pontosan oda. Ahonnan egykor Horthy, Rákosi figyelő szeme ösztökélte elődeimet hatékony, méginkább elv- és pártszerű munkára. Kopog a kalapács, hasad a vakolat, az alapos szaki kicsit megrángatja, megbírja, konstatálja elégedetten. Szögre akasztja a Nyilatkozatot.

Karbantartók el, ketten maradunk a szobában, én és a Nyilatkozat.

Majakovszkij jut eszembe. „Elment a nap, táskájába tevén / ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán. / Ketten vagyunk most, Lenin meg én, / Lenin, mint fénykép szobám falán – verselte egykor a szovjet költő. Aki úgy érezte, e meghitt kettőségben jelentést kell tennie bölcs elöljárójának: „Lenin elvtárs hadd szólok pár kurta szót, / nem szolgálatilag, szívből csupán / Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód / nehéz, amit végzünk egymás után.
Hogy fotólenin válaszolt-e , nem tudni, de annyit biztos odamosolygott, hogy tanulni, és nyomatékosította is vagy háromszor.  És talán azt is megsúgta, ami csak sötét pártszobák mélyén bukott ki belőle: igazolni – persze ezt is triplán.

Ketten vagyunk most, a Nyilatkozat meg én. Az új rendszer bullája – mert legitimáció nélkül pokoli nehéz.

Elismerés és beágyazás nélkül szép lassan sorvad a hatalom. Ha mázlija van, akkor egy forradalom vagy legalább egy polgárháború igazolja, és aztán az Auróra ágyúdörgésére vagy a Függetlenségi Nyilatkozatra (amit azért mind a 12 amerikai tagállam szignált, nem csak felük vagy harmaduk) lehet építeni az új állameszmét, az új urak éthoszát. Ahol az eszmei tartalom hibádzik (vagy nehezen nyeli be a nép), ott keményebb dió az elfogadtatás, hiszen a semmiideológiát, a hatalom puszta akarását csak egy markáns vezető fedheti el. Ezt azért a dél-amerikai banánköztársaságok is megoldják, a hadsereg által pajzsra emelt tábornok kipattan az elnöki balkonra, több százezres tömeg éljenzi, és egyértelmű, hogy őt csakis őt akarja a nép. A szuronyok árnyéka persze kevés, jó kis személyi kultusz is kell az új hatalom stabilizálásához, úgyhogy a hadúr képét szerte a hivatalokban és az utcákon kiplakátolják, dalművek zengik nagyságát.

Valóban pokoli mód nehéz helyzetbe akkor kerül az új hatalom, amikor úgy vált rendszert, hogy se forradalom, se rendszerváltás, se királycsináló hadsereg, se vállalható személyi kultusz – ehelyett egy létező demokratikus keret építőkockáiból kell új államalakzatot kiraknia. (A nyolc szocialista év nem értelmezhető önálló rendszerként, hiszen soha nem lépte túl és nem is feszegette a rendszerváltás után kialakuló közjogi kereteket.) Ilyenkor nincs mese, el kell kezdeni legitimációs mítoszt szőni, szalonképesen illesztve össze a forradalom, a nemzetmentés és a személyi kultusz szálait.

A szalonképességhez megkérdőjelezhetetlen fogalmakat kell kisajátítani, ilyen a béke, szabadság, egyetértés, otthon, család, egészség. A forradalmárok fogalmát a békésen és fegyelmezetten szavazó tömegek szinonimájává kell szelídíteni – így született meg a szavazófülkék forradalma kifejezés. A nemzetmentés aktusára pedig egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szervezet pecsétjét kell ráütni. Ez lenne az Országgyűlés, pontosabban annak kétharmada, amit most Isten és a sors kegyelméből a Fidesz ad.

A kétszárnyú ablak között az új hatalom határozott sziluettjét látom. Arcélét gondolatok, cselekedetek és gesztusok rajzolják.

A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát Orbán Viktor önálló képviselői indítványként terjesztette be. Egyre inkább úgy gondolja, hogy az áprilisi választásokon a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról a magyarok kötöttek vele társadalmi szerződést, és felhatalmazták (hivatalosan őt és kormányát), hogy megalkuvást nem ismerve építse is ki a szisztémát. Amikor az Országgyűlés kodifikálta a Nyilatkozatot, Orbán nem tisztelte meg jelenlétével az ülést. (Ahogy a nemzet egységét megtestesítő köztársaságielnök-jelöltet is a bulgáriai távolból emelte ki.) Akarta, hogy róla szavazzanak, róla ezután mindig. S a jólnevelt autoriter rendszerekben nincs is szükség a vezér személyes vezényletére, az alattvalók cselekedeteit a nagyembernek – vagy gondolatainak – való megfelelési vágy mozgatja.

Szóval ülünk a szobámban ketten, Orbán és én, Orbán mint nyilatkozat szobám falán. Húsz év után újra nem gyötör a felelősségmagány, felállok, megfordulok, betűszeme komoly-megértően néz le rám, s irányt szab. Nézem a keretet, két centivel följebb van mint Kádár.

Nagy B. György