Néhány nappal ezelőtt prominens CDU képviselők nyílt levélben fordultak a Vatikánhoz, hogy az egyre növekvő papi utánpótlás hiány miatt próbaidőre engedélyezzék a házasok felvételét és e mellett a Vatikánt mint becsontosodott, cselekvésre képtelen, múltban élő bástyának titulálták. A távlati célok között a cölibátus végleges eltörlése szerepel.

Alig egy héttel később 144 teológus levele következett, akik szintén a cölibátus felfüggesztését akarták, a nők pappá szentelésének lehetőségét, a püspökök és lelkészek választásában jogot, a homoszexuális kapcsolatok engedélyezését, és mindenekelőtt a „morális rigorózusság” megszüntetését.

Kétségtelen, hogy a papi hivatásra jelentkezők száma dramatikusan lecsappant. Még drámaibb azonban a miséken résztvevők számában tapasztalható csökkenés, mert az egyházban egyre kevesebb titokzatosságot tapasztalnak. Többen felteszik a kérdést, hogy nem jelentene-e az változást, ha a teológusok a változtatások erőltetése helyett inkább az egyszerű hívők felé fordulnának, és a jogokról való értekezés helyett inkább a kötelezettségekkel foglalkoznának.

A cölibátus eltörléséért harcot folytatók egy memorandumra hivatkoznak, amelyet 1970-ben Joseph Ratzinger is aláírt. Ebben megemlítik, hogy a cölibátust „végszükség esetén” önkéntessé lehet tenni. A szembenálló felek viszont egy 1977-es Ratzinger beszédet idéznek: „Ha a papok cölibátusi fogadalma nem közösségi egyházi forma, hanem magándöntés eredménye, akkor elveszíti a lényegi teológiai tartalmát. (...) Akkor többé nem jelzés tartalmú lemondás a hitben átvett szolgálat érdekében, hanem önfejűség, aminek eltűnésére jó indokok vannak.”

Az elkeseredettség, amivel az egyház a cölibátus elleni támadásokat igyekszik újra és újra visszaverni, megmutatja, hogy milyen fontos ez a katolikusok számára. A cölibátus számukra egy jel, ami megkülönbözteti a katolikus papokat a protestánsoktól, a többi irányzathoz tartozóktól. A támogatók úgy érzik, hogy a cölibátust fogadott pap nem egy haver, akivel a kocsmában lehet találkozni, hanem olyan valaki, aki tiszteletre méltó, egy szellemi „élsportoló”.

Spiegel.de