Az Amerikai Egyesült Államok a végletek országa az oktatás területén is: világhírű egyetemek épülnek – a Stanford, a Harvard vagy a Columbia University – alig közepes, olykor kifejezetten rossz minőségű közoktatásra. Az amerikai gyermekek nagy százaléka funkcionálisan analfabéta, egynegyedük nagyon szegény szocioökonómiai státuszú.
Eközben az egyetemeken világszínvonalú pedagógiai tudást halmoznak fel, melynek befogadására az amerikai közoktatás szinte alkalmatlan. Remélhetően az új elnök átütő reformtörekvései segítenek ennek a paradoxonnak a feloldásában – hogy ne csupán a dél-kelet ázsiai térség (Japán, Hong Kong, Észak-Korea) „profitáljon” a kitűnőbbnél kitűnőbb fejlesztőprogramokból, az amerikai oktatás-fejlesztés vívmányaiból.
Látható, Obama és szakmai tanácsadói – többek között Linda Darling-Hammond, a School Redesign Network alapítója és társigazgatója, a Stanford Egyetem professzora, több tucat oktatásügyi könyv szerzője – részletes szakmai és pénzügyi programmal rendelkeznek az amerikai közoktatás megújítására. Obama azzal, hogy Linda Darling-Hammond-t választotta még kampánya során fő oktatási tanácsadójának, azt is jelezte, hogy egy sokkal tanár-barátabb oktatáspolitikát szeretne megvalósítani, mint ami korábban a gyakorlat volt.
Nem biflázni, gondolkodni!
Ha egy pillanatra a múltba tekintünk, azt láthatjuk, hogy az amerikai alkotmány nem szabályozza az oktatást – tulajdonképpen meg sem említi. George Bush 2002-es oktatási törvénye, a „No Child left Behind” rögzíti, hogy a szövetségi kormányzat továbbra sem szólhat bele az oktatás tartalmába, ám bevezette mind a diákok, mind a tanárok következetes elszámoltathatóságát, teljesítményének értékelését.
A gyermekek minden évben matematikából és szövegértésből tesztet írnak, és a folyamatosan alulteljesítő iskolák elveszítik a szövetségi támogatást. Harmadik évtől a gyenge színvonalú iskolák mentorokat alkalmazhatnak, akik a diákok felzárkózását segítik – ám a szövetségi támogatásnak csupán 5 százaléka fordítható erre a célra. A nem hatékonyan működő iskolákat öt év után bezárják, illetve újjászervezik.
A Bush elnök által útjára indított program érdeme, hogy átláthatóvá akarta tenni, mi folyik a tantermekben, kézzelfoghatóan mérni akarta, történik-e valóságos fejlődés és tanulás. Azaz – nagyon is jogosan – rávette az oktatókat arra, hogy minden gyermek teljesítményére figyeljenek oda – de nem adta meg ehhez a kellő szakmai és anyagi segítséget. A legtöbb tanár szerint a program hangneme „számonkérő”, a sok feleletválasztós teszt pedig „elvette az oktatás örömét”.
Azaz nem a gondolkodásfejlesztés, a hipotézis-alkotás és annak ellenőrzése, a kritikai gondolkodás irányába hatott, hanem tesztfeladatok megoldására ösztönözte a diákokat és oktatóikat. A Bush-érában a legnagyobb probléma az oktatás továbbra is fennálló alulfinanszírozottsága volt. Ahogy viccesen mondják, a 2002-ben indított „No Child Left Behind” program épp csak „left the money behind” – azaz megígérte, hogy minden gyermekről gondoskodik, de nem tette hozzá a bankókat.
A teljes cikk a HETEK pénteken megjelenő számában olvasható.
