Nem csak oktatta, hanem aktív részese volt az elmúlt ötven év magyar filmtörténetének. Ezen kívül számos dalszöveget írt és több pesti mondás is tőle származik. A múlt héten 81 éves korában elhunyt Bacsó Péter neve mégis az 1969-ben készült „A tanú” című film kapcsán ismert leginkább – nem csak itthon, külföldön is. A mozi – amit sokan az egyik legjobb magyar filmnek tartanak – a Rákosi-korszakot állítja pellengérre, a kópia története és rendezőjének rendszerváltás előtti pályája ugyanakkor a Kádár-éra ellentmondásos kulisszatitkaiba enged bepillantást.

Bacsó Péter a II. világháború után, 1946-ban jelentkezett a Színház és Filmművészeti Főiskola színházi rendező szakára. Hogy mégis filmrendező lett belőle, egyik tanárának, a hozzá hasonlóan Kassán született Radványi Gézának, valamint filmesnek készülő csoporttársának, Makk Károly forgatókönyvírónak köszönhette. „Az első két évet a színházi- és a filmrendezők akkoriban együtt végezték el, és én folyamatosan ugrattam Pétert, hogy ez vagy az a téma mennyivel érdekesebb lenne filmen, mint színházban. Az már akkor nyilvánvaló volt, hogy elképesztő tehetsége van a meséléshez, a dramaturgiához. Állandóan járt az agya, hasonló volt Liszt Ferenchez, aki az utazásai során magával vitt egy néma klaviatúrát és azon pörgette az ujjait” – emlékezett vissza a Heteknek Makk Károly.

Rákosi, Pelikán és a többiek

A kezdeti évek azonban nem csak a szakma szempontjából érdekesek. Ahogy Makk Károly mondja, Bacsó „szektásan baloldali fiú” volt, számára ellenérvek nem léteztek. Egy interjúban maga a rendező is beismeri, mélyen és hibásan gondolkozott akkoriban. Elmesél egy történetet is, miszerint a ’40-es évek végén a polgári művészetet megvető színikritikusként a Művész Színházban maga hordta le a szmokingos, szivarozó szereplőket megformáló színészeket. Erre fel Várkonyi Zoltán igazgató, akivel később barátivá alakult a viszonya, kitiltotta a színházból. Makk Károly szerint azonban a Rajk-per, az, ahogyan „a párt egyik fele kivégezte a másikat”; valamint a keményvonalas Rákosi-rendszer; majd pedig 1956, amikor saját barátaik is börtönbe kerültek, másokhoz hasonlóan Bacsó világképét is jóval árnyaltabbá tették.

Talán nem véletlen, hogy 1969-ben – ötödik filmjeként – éppen magát Rákosit, és vele együtt a feketevágások, koncepciós perek korszakát állította pellengérre Tanú című szatírájában. „Egyik nap elmesélte az ötletét, hogy mindezt egy rokonszenves balekon keresztül meséli el, aki naivságában sosem érti a magasabb összefüggéseket, és mindig kimondja az igazságot” – idézte fel Makk Károly. Érdekes kérdés azonban, hogy miként lehetett annak idején állami költségvetésből egyáltalán politikai, méghozzá akarva-akaratlanul a kommunizmust kipellengérező szatírát készíteni.
György Péter esztéta szerint ennek hátterében az állt, hogy az Aczél György-féle kultúrpolitikának kiemelt célja volt, hogy deklaráltan megkülönböztessék a Kádár-érát a Rákosi-rendszertől. Ez persze nem azt jelentette, hogy a rendező szabad kezet kap: Bacsónak már a forgatókönyvről is rendszeresen egyeztetnie kellett Aczéllal, aki később, már az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának elnökeként a forgatást is felügyelte.

„Péter többször mesélte, hogy Aczél mondta neki, az vagy az a jelenet nagyon jó, de emezt a párbeszédet vegyük ki, mert behatárolt helyzetben vagyunk, mögöttünk van a Szovjetunió. Bacsó azonban máshol látta a határokat, ő azt szerette volna, ha olyan pőrén mutathatja be azt a korszakot, mint ahogy mi magunk között beszéltünk róla, mivel úgy igaz és hatásos” – fogalmazott lapunknak Makk Károly.

A Pelikán József gátőrt megformáló Kállai Ferenc azt mondja, minden reggel úgy álltak neki a forgatásnak, hogy nem tudták folytathatják-e. „Megesett, hogy olyan utasítás jött reggel nyolckor, hogy vége, álljunk le, de Péter tíz órára már kijárta hogy mégiscsak dolgozhattunk tovább. Nem tudtuk mi lesz ebből, de mindannyian vállaltuk a következményeket. Ez férfi munka volt!” – jelentette ki a színművész, aki szerint A tanú azért időtálló, mert a humor eszközével nyúlt egy sötét korszakhoz. „Bacsó Pétert az apámnak tekintettem, mert azóta az emberek nem úgy hívnak, hogy Kállai Ferenc, hanem úgy, hogy Pelikán József. Ezzel a szereppel lettem igazán érett színésszé” – tette hozzá.

A teljes cikk a Hetek című hetilapban olvasható.