A C5, a márka hagyományaihoz híven a komfortot helyezi előtérbe: légrugózás, bőrfotelek, automata váltó, fix középrészű kormány. Az egyetlen igazi kellemetlenséget épp ez utóbbin, a kormányon találtuk, ill. nem találtuk eleinte. A kürt gombja(i) ugyanis olyan kicsikre sikerültek és úgy elvésznek a volánon található gomberdőben, hogy vészhelyzetben bizony gondot is okozhatnak.
Nincs gond viszont a korábban sokat kritizált minőséggel: a márka újabb modelljei már a feledés homályába száműzték a korábbi lötyögős váltó, nyekergő, rozsdásodó kaszni, pontatlan kormányzás problémakört. Minőségi anyagok, jól összerakott szerkezet és mindemellett a hagyományos citroenes kényelem, ami a járműbe ülve fogad.
Aztán, ha elindulunk jönnek az újabb pozitív benyomások: dízel volta ellenére csendes, de épp amiatt iszonyúan nyomatékos a 2,2-es, 204 lóerős motor, amelynél nagyobbat - a 3 literes biturbó dízelt - talán nem is érdemes választani az autóhoz, mert nyomatékuk szinte azonos, utóbbi ára és fogyasztása viszont magasabb. Tesztautónkkal országúton 6, városban 8 liter körüli átlagot értünk el.
A megjelenés első osztályú, elegáns, egyedi a homorú hátsó szélvédőnek és a hosszú első túlnyúlásnak köszönhetően. Ez utóbbi gondot is okozhat meredekebb garázslejárókban, viszont remekül hasítja a szelet, így szinte hangtalanul siklik a jármű tempós autópályázáskor is, miközben az automata váltó észrevétlenül teszi a dolgát. Észre sem vesszük, alig több, mint 8 mp alatt már százon vagyunk és német autópályán valószínűleg a 200-as határ átlépése sem tűnne fel.
Összességében tehát ragyogó utazó autót ismertünk meg a C5 2,2 HDI-ben, ami persze a családok igényeit is kiválóan szolgálhatná - ha lenne 10 milliójuk az induló modell árának kifizetésére...
Így viszont megmarad cégautónak, azon a piacon pedig, mint tudjuk inkább a német márkák viszik a prímet. Ezzel a járművel most ők is komoly vetélytársat kaptak.

Gajdos Tamás