Ahogy korábbi elemzéseinkben is leírtuk, véleményünk szerint a kormányzat komoly politikai hibát követett el a Munka Törvénykönyve kapcsán: a tervezetet a nyári uborkaszezonban hozták nyilvánosságra, ráadásul a kormánypárti oldalról is érték heves kritikák és még az érdekképviseletek támadásaival is kellett számolniuk, azaz egy hosszú konfliktussal kellett szembenézniük. Mindezt egy olyan ügy kapcsán, amely kétséges, hogy valójában mennyire járul hozzá az új munkahelyek létrejöttéhez, amely rövid és középtávon sem javítja jelentősen a költségvetés helyzetét. A kormányzat tehát teljesen szükségtelenül teremtett támadási felületet.

Ezeket a problémákat és a folyamatos nemzetközi kritikákat úgy próbálta utólag orvosolni a kabinet, hogy megpróbált megegyezési helyzetet teremteni a munkaadók és a munkavállalók képviselőivel. Miután a kormányzat korábban lebontotta az érdekegyezetési intézményrendszer ezen területre alkalmazható formáit, kénytelen volt valamilyen új megoldást találni. Ezért a kormány – önkényes szempontok alapján – kiválasztott három munkaadói és három munkavállalói érdekképviseletet, akikkel egyeztetésekbe kezdett.

A kormányzat kihasználva azt a helyzetet, hogy az eredeti javaslata lényegesen korlátozta volna, sőt középtávon lehetetlenné tette volna a szakszervezetek működését, csak és kizárólag egy erről szóló megállapodás készített elő és írt, illetve írattatott alá a szakszervezetekkel is. Az ebben foglaltak a teljes Munka Törvénykönyvének minimális részét teszik ki, ugyanakkor az érdekképviseletek működésének további feltételeit legalább lehetővé teszik.

Érezhetően a kabinet az Nemzetközi Munkaügyi Szervezet kritikáját is orvosolni akarta, és kihasznált még további két politikai taktikai lehetőséget is. A megállapodással azt az érzetet keltheti a médiában, hogy konszenzus övezi az új Munka Törvénykönyvét, és ez a konszenzus a kormányra eddig nem jellemző módon, tárgyalásos úton jött létre. A másik taktikai lehetőség az, hogy ez által képes lesz éket verni a szakszervezetek közé, amely taktika az első nyilatkozatok után sikeresnek is tűnik. A hat szakszervezeti konföderáció helyett ugyanis csak háromnak adott lehetőséget a tárgyalásra a kormány. Ezáltal a „kívül maradók” támadhatják a megállapodást, és azt az érzetet kelthetik, hogy ők a munkavállalók valódi képviselői.

Amennyiben ez a forgatókönyv valósul meg, akkor ez a legkényelmesebb helyzetet teremtheti meg a kormány számára, mivel az IMF-vel és EU-val folytatandó pénzügyi tárgyalásokat övező várható megszorítások kapcsán egy jelentősen szétmorzsolódott szakszervezeti mozgalommal kerülhet majd szembe.

Új stílus nyitánya, vagy politikai taktika?

Vitathatatlan, hogy az új Munka Törvénykönyve kapcsán a kabinet belátónak mutatkozott azzal kapcsolatosan, hogy tárgyalóasztalhoz ült az érdekképviseletekkel. Ugyanakkor kérdéses, hogy ez a korábbi politikai stílus korrekcióját jelenti, vagy csak rövidtávú, és a fentiekben bemutatott politikai célok elérését szolgálja.

Kellő biztonsággal nehezen ítélhető meg, ugyanakkor beszédes, hogy bár voltak tárgyalások, azok eredménye az új Munka Törvénykönyvére nézve mindenképpen kérdéses, hiszen a hétfői szavazáson elfogadott hatvan módosítás közül mindössze tizenöt tekinthető érdeminek, de ezek sem formálnák át alapvetően a törvényjavaslat szellemét.

Amennyiben ehhez hozzávesszük a kormány, a munkavállalói és a munkaadói érdekképviseletek megállapodása alapján elfogadandó zárószavazás előtti módosítókat, akkor elmondható, érdemben az eredeti javaslat alig három százaléka módosult. Ez pedig nem azt jelenti, hogy bármilyen tartalmi szempontú korrekciós igényt mutatott volna fel a kabinet, hanem inkább igyekeztek kimenekülni egy olyan politikai csapdából, amit saját maguk alakítottak ki.

Policy Agenda