Vona Gábor nemrég megjelent könyvében a „neoliberalizmus férgei által belülről rothasztott” Nyugatról és a faji alapon újjászervezendő magyar fociról szóló gondolatok között helyett kapott a Jobbik vezetőjének iszlámról szóló elmélkedése is. Ahogyan az előszóból kiderül, a szerző ezt a könyvet magának írta, „egyfajta számvetés miatt”, hogy kiderüljön ki is ő voltaképpen. E fejezet alapján azt láthatjuk: keményen vívódhat önmagában. Hasonlóképpen vívódott sok korábbi náci teoretikus is, ilyen volt Alfred Rosenberg, vagy a hungarista Szálasi Ferenc. Saját filozófiájukat ők szintén több forrás felszínes használatával gyúrták össze.

Vona felsorolja azokat a szerzőket, akik a társadalomról és az emberről alkotott képét leginkább formálták. szerepel listáján Nietzsche, Schopenhauer, Mircea Eliade, Rüdiger Safranski, Konrad Lorenz, Julius Évola, Hamvas Béla, René Guénon, és a „nagy kedvenc”: Eckhart mester. Vajon mi lehet a közös ezekben a gondolkodókban –   az okkultizmussal határos miszticizmus, a modernizációellenesség, és a nyíltan vállalt antiszemitizmus, sőt a keresztényellenesség a közös vonás. Egyébként a szerző csupán csak felsorolja e neveket, és sem ebből, sem más írásaiból nem derül ki, hogy különösebben mélyre hatolt volna mondjuk Schopenhauer filozófiájának vagy Eckhart mester Opus tripartitumának gondolatvilágában.  

Ami az iszlámról szóló gondolatokat illeti: Vona a „keleti nyitás politikájának” nevezi azon törekvését, mely szerint „hazánknak rendezni, egyúttal javítani kell a kapcsolatait Oroszországgal, Kínával, Indiával, Közép-Ázsiával” (e törekvéseit még saját táborán belül is némi értetlenség fogadta). De a legnagyobb meglepetés még csak most jön, mivel az előbbi felsorolás végén ott áll: „és a muszlim világgal is”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a mindössze három oldalas fejezetből két és fél oldalt szentelt az iszlám barátság indoklásának. Vona — mintha képzelt ellenfelekkel hadakozna — azonnal védekezésbe fog, bizonygatva, hogy nem zsidógyűlölet miatt szereti a muszlim világot, hanem az iszlám „tradíciómegőrző képessége” miatt. „Talán a középkor volt az utolsó, amely, még ha halványan is, de őrizte az ősi tradíció fényét…”. Számos hasonló mondat között ismét egy olyan, ami nehezen értelmezhető. Mi lehet az az „ősi tradíció”, amire a szerző utal? Talán az inkvizíció nyilvános autodaféi, a nők elnyomása, a korlátlanul pusztító pestissel és más járványokkal szembeni tehetetlenség, a jobbágysorba taszított emberek milliói? Mert a középkort ezek miatt nem fényes, világos, hanem éppen sötét jelzővel illetik.  

De vissza az „iszlám vonalra”. „És természetesen nem öngyilkos merénylők és véres háborúk mellett török lándzsát…” – írja könyvében Vona. A szerzőnek ez a kijelentése is rendkívüli felszínességre utal. Az iszlám úgynevezett hatodik pillére a dzsihád, más néven a szent háború, amely minden muzulmán férfi számára kötelezően megvívandó harcot jelent, akár a keresztények és zsidók — az iszlám szempontjából nézve „hitetlenek” — ellen is. Néhány példa a Koránból: „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor aztán nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket!” (47. szúra 4. verse) „Amikor a szent hónapok elteltek, öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk.” (9. szúra 5. verse)

Egyszóval mindenki ellen, egész konkrétan: Vona Gábor ellen is, aki magát „római katolikusnak” nevezi. Ezt az ellentmondást a szerző is érzékeli, mivel így folytatja: „Az iszlám világméretű harca iránt érzett szimpátiám nem jelenti automatikusan azt, hogy egyúttal támogassam Európa iszlamizálódását.” Vona egyrészt megint belegabalyodik saját gondolatmenetébe, másrészt nagyon súlyos megállapítást tesz! Az iszlám(izmus) világméretű harcát ugyanis — amivel Vona szimpatizál —  ártatlan emberek vérével vívják, akiket cafatokra tépnek az öngyilkos merénylők pokolgépei, akik miatt családok szűnnek meg, egészséges emberek válnak nyomorékokká. Ezzel a mondatával Vona meggyalázza azon embertársaink százezreinek emlékét, akik az elmúlt évszázadokban az iszlám dzsihád illetve a radikális iszlám terroristák áldozatai lettek. Gondoljunk csak Magyarország török megszállására, vagy akár a modern kori épület, repülő-, vonat-, buszrobbantásokra. Ha Vona tudomásul venné a tényeket, észrevehetné, hogy 2001. szeptember 11. után nemcsak Izrael és Amerika, hanem Európa — vagy az iszlamisták megfogalmazásában: „a keresztesek állama” — is dzsihádisták célkeresztjébe került.

Könyvének borítóján Vona egy olyan pulpitus mögött áll, amelyen a következő felirat található: „csak a nemzet”. Ebbe a kifejezésbe pedig – a „tradíció” szóhoz hasonlóan – sok minden beleérthető. De abban a jóhiszemű esetben, ha a nemzet érdekeit szeretné képviselni Vona, ismét csak egy égbekiáltó ellentmondásba ütközünk. Vona állítása szerint a mai világban leghűségesebben az iszlám őrzi tradícióit. Vagyis ma ugyanazok az „értékek” vannak jelen az iszlámban, mint amelyek a XV. és XVI. században voltak. Emlékeztetőül: többek között ebben az időszakban borították lángba fél Európát a török seregek, akiket Magyarország hős védelmezői, élükön Dobó Istvánnal az egri vár ostromakor egy időre meg tudtak állítani. Ezt minden magyarnak, de különösen egy gyöngyösi származásúnak, mint Vona (született nevén Zázrivecz) illene tudnia.  Az azonban elgondolkodtató, hogy a szerző — kifejezett iszlám szimpátiája ellenére — nem támogatja az iszlámhívők beáramlását Magyarországra. Ezt az önellentmondást pedig a szerző a könyvében nem oldja fel, nem magyarázza meg.

Azon állításai pedig, mely szerint „Izraelnek semmi köze a zsidó valláshoz, mint ahogy az Egyesült Államoknak sem a kereszténységhez” a szerző kultúrtörténeti és egyéb hiányosságait mutatják. A zsidó vallás nélkül Izrael soha nem létezett volna sem 3000 évvel ezelőtt, sem ma, ahogyan a kereszténység nélkül sem tudnánk ma Egyesült Államokról beszélni. Itt jegyzem meg: a zsidó kultúra a maga tradíció megőrző képességével, szintén több kontinensen átívelve, térben és időben messze túlszárnyalja az iszlámot. Ráadásul Európára - és az onnan elmenekülő keresztények által megalapított Egyesült Államokra – mind máig a legnagyobb formáló hatással a zsidó-keresztény kultúra és kinyilatkoztatás volt és van, amelynek egyedüli tökéletes megjelenése a Biblia. Ezt egy magát római katolikusnak valló történésznek is tudnia kellene. Ennek ellenére a könyvének a következő mondata alapján feltehető, hogy vagy nem tudja vagy nem is akarja tudni: „kijelentem, ma az emberiség tradicionális – a transzcendenst a hétköznapival megélő – kultúrájának utolsó védőbástyája az iszlám világ maradt. (Mondom ezt, mint római katolikus ember.)”

Simon Pál