Asszimilált Anatolij
Persze nem úgy születtem, hogy a népemmel való szolidaritás és a személyes szabadságom kérdése összekapcsolódott volna, emlékezett Saranszkij. Aki sokáig tipikus asszimilált szovjet zsidó volt egy nagy ukrajnai városban, a zsidóság történetéről, múltjáról, hagyományairól szinte semmit sem tudott. Még a neve sem volt zsidó. Nagyapja ugyan apja után Nátánnak nevezte volna el, de a sztálini időkben veszélyes volt egy ilyen név, úgyhogy Saranszkij végül Anatolij lett.
Bármi, csak ne zsidó
És Saranszkij a holokausztról sem tudott szinte semmit. Nem véletlenül, a szovjet rezsim csapásiránya a kommunista párt iránti lojalitás fenntartása volt, ehhez viszont meg kellett fosztani az embereket az identitásuktól. Persze nem teljesen, hiszen a személyi igazolványba azért bepecsételték, hogy zsidó, és ez komoly hátrányt jelentett – úgyhogy a szülők legnagyobb álma az volt, hogy a zsidó szót átírhassák bármire, örményre, ukránra vagy akár oroszra.
Csoda történt, Sztálin odalett
Ahogy minden más szovjet állampolgár, a zsidók is meg voltak fosztva szabadságuktól, csak azt szabadott gondolni, leírni, amit a hivatalos politika jóváhagyott. Így Saranszkij is egy tipikus szovjet kettős gondolkodásúvá vált: volt egy igazság a családnak, és volt egy másik kifelé. Amikor Sztálin meghalt, apja azt mondta az ötéves Anatolijnak és hétéves bátyjának: „Sztálin rettenetes ember volt, rengeteg embert megölt, a zsidókat pedig ki akarta irtani, de csoda történt. Úgyhogy soha ne feledjétek fiúk, hogy milyen szerencsések vagytok, hogy Sztálin meghalt”.
Együtt dicsőített, egyedül gondolt
Azért az apa arra is figyelmeztette a két fiát, hogy amit most hallottak, azt senkinek nem mondhatják el, az óvodában és az iskolában pedig ugyanúgy kell sírniuk, akárcsak a többi gyereknek. Úgyhogy Saranszkij sírt és együtt énekelte a dicsőítő dalokat óvodás társaival, de közben arra gondolt, milyen remek csoda történt.
Csak a túlélés
Saranszkij szerint az ő generációja számára ebben nincs semmi különös, hiszen emberek tömegei éltek gondolati kettősségben. Szüleitől például azt tanulta, hogy valamiből – legyen az fizika, matematika – nagyon kiválónak kell lenni, mert csak a tudomány tornyába zárkózva lehet túlélni a külvilágot. Akkoriban, emlékezett vissza Saranszkij, eszükbe sem jutott a harc, a legfontosabb cél a fizikai túlélés volt.
Natan Saranszkij mintegy 2000 ember előtt beszélt a HETEK Közéleti Klubban - Fotó: Vadász Gábor - www.vadaszgabor.hu Huligánokká izmosodtak
Aztán a hatnapos háború után valami történt, megváltozott például az emberek hozzáállása, még az antiszemita viccek is átalakultak. Korábban gyáva, tutyimutyi zsidókról tréfálkoztak, most pedig a zsidók fékezhetetlen huligánokká lettek a viccekben, az utca embere pedig elkezdte Izrael állammal összemosni a szovjet zsidókat.
Egyiptom földjéről
Akik körében el is kezdődött egy földalatti mozgalom, amelyik először a zsidó kultúráról, irodalomról szerzett be köteteket, és észrevétlenül egy másik világba vitte át a mozgalmárokat. Például korábban hagyták meggyőzni magukat, hogy a szovjet zsidóság egy apró fogaskereke az 1917-ben kialakult rendszernek, ám akkor ráébredtek, hogy nem így van. A szovjet zsidók igenis egy több ezer éves, az exodusig nyúló történelmű nép részei, így könnyű volt a zsarnokság alól kitörő néppel azonosulni, könnyű volt a Szovjetuniót Egyiptomnak látni.
Szabadon dacolni
Ahogy erősödött az identitás, úgy szorult háttérbe a kettős gondolkodás, úgy merték egyre hangosabban kimondani: nem akarnak a rendszer részei lenni, Izraelhez akarnak tartozni. Igaz, ahogy ezt az egyszerű mondatot kimondták, a rendszer rájuk vetődött: kirúgták őket a munkahelyeikről, elkezdték megfigyelni őket, még a barátaik is elhatárolódtak. Mégis azt érezték, hogy szabad emberek, ez az érzés pedig adott annyi erőt, hogy dacolni merjenek.
Nyilvánosságra tavaszodva
A ’68-as prágai tavasz volt a második legfontosabb szabadság-kitörés ebben az időszakban. „Szégyelltem, hogy szovjet állampolgár vagyok, és irigyeltem azokat, akik képesek voltak szembenézni a letartóztatással” – emlékezett vissza a hatvanas évek eseményeire az orosz ellenzék vezetője. A szovjet kutató, Andrej Szaharov nyilvános levelében egy hónappal később már szabadságot követelt, ami Saranszkij számára megmutatta az utat, hogyan lehet a kettős gondolkodás szorításából kitörni, miközben a Szovjetunió egyik legnevesebb kutatóintézetében élt elvonulva. Az egyik legnevesebb kutató azt mutatta, nem lehet boldog eredményeivel, ha közben szabadságától megfosztják. Ekkor érezte meg, milyen lehet szabad emberként élni – így lett a szovjet zsidóság és az emberi jogok szószólója, emlékszik Saranszkij.
Börtön felé két úton
A tevékenységének eredménye az lett, hogy a börtönbe zárták és megfenyegették: vagy együttműködik az államhatalommal, vagy a 64-es paragrafus alapján halál vár rá. „Sajtótájékoztatót kellett volna tartanom, ahol megtagadom Izrael elismerését és azt mondom, a Szovjetuniónak igaza van”. A fizikai túlélés azonban nem ért annyit, saját bevallása szerint, hogy kimondja ezeket a szavakat, annak ellenére, hogy fiatal és elismert tudós volt, szép karrier előtt állt és fiatal felesége várta Izraelben. Saranszkij úgy emlékszik, nem volt könnyű a döntés, de világos volt számára, hogy a tipikus szovjet kettős gondolkodás nem járható út, s nem kívánja elveszíteni az új közösség, az új haza, az új szabadság lehetőségét azzal, hogy kompromisszumra lép a számára vállalhatatlan rendszerrel. Ez a rendszer a bizalmatlanságra és a kettős gondolkodásból eredeztethető szolgaságra épült, Saranszkij azt sem tudta, ki a beépített ügynök és ki a valódi fogoly a börtönben - magyarázta. Nyilvánosan felvállalt erős identitás és szabadságvágy – ez mutatja meg az igaz embert az író szerint.
A szovjet zsidó ellenállás hőse és Konrád György, a magyar demokratikus ellenzék egykori maghatározó tagja. Fotó: Vadász Gábor - www.vadaszgabor.hu Ami öröm kifért a csövön
A szovjet börtönben nem lehetett tudni semmit a külföldi eseményekről, csak a Pravdát, a hivatalos szovjet lapot lehetett olvasni. Amikor az Egyesült Államok elnöke, Reagan lett, s a Szovjetuniót gonosz birodalomnak nevezte, az egyik legszebb napunk volt, s minden lehetséges módon, a mosdóban, a cellák falán, csöveken át kommunikáltunk egymással – mesélte Saranszkij. „Biztosak voltunk benne, ha a szabad világ politikusai rádöbbennek a szovjet hatalom milyenségére, véget lehet vetni neki.” Ekkor "Reagan-ökumenikus" Biblia-olvasásokat kezdtek a cellatársával: az Ó- és Újszövetségből egy-egy fejezetet olvastak fel naponként.
Saranszkij azt sajnálja – bármennyire is szerencsésen végződött ez a történet –, hogy mára ismét elfelejtődött az elmúlt évtizedek tanulsága, s a szabad világ vezetői tárgyalóasztalhoz ülnek a zsarnokokkal.
Bálterem helyett börtön
Saranszkij tíz évvel a börtön elhagyása után, izraeli ipari és kereskedelmi miniszterként visszalátogatott Oroszországba. Egy feltételt szabott: hivatalos programjában szerepel a börtön meglátogatása, ahol raboskodott. „Látni akartam az alma materem” – fűzte hozzá most malíciózusan - „Amikor odaértünk, minden olyan tiszta és fényes volt, mintha a Bolsojban járnánk – jó munkát végeztek. Látni akartam a magánzárkát. Hosszas tanakodás után leengedtek. Meleg volt és működtek a kamerák – világos volt, hogy bár épp abban a percben nincs ott senki, tudtam, hogy valakit kivittek azért, hogy mi bemehessünk.” 1997-ben, 20 évvel a bebörtönzésem után ott voltunk, ahol korábban a legerősebb titkosszolgálat működött, akik akkor azt mondták, hogy az ellenzéki mozgalomnak vége, mindenkit bebörtönöztek és a világ zsidósága kémnek hiszi a moszkvaiakat. 20 évvel később nem volt Szovjetunió, sem KGB, de volt szabadság és Izrael. „Ez a szabadság ereje” – zárta előadását Saranszkij.
