- Mivel magyarázható az a jelenség, hogy a felnőtté válás mérföldköveit – mint a családalapítás, gyermekvállalás és hasonlók – a mai fiatal férfiak egyre későbbre tolják ki?

- Az elmúlt évtizedekben egy nagyon komoly értékváltás zajlott le a nyugati világban. Menet közben ezt nem vettük észre, mint ahogy a tükör előtt sem csodálkozunk el, hogy te jó ég, mennyit öregedtem tegnap óta. Ha viszont egy gyermekkori fotónkat vesszük elő, akkor már szembetűnő a különbség.

Visszatekintve én is elcsodálkozom, mennyire másként gondolkoztunk anno, fiatalként. 1951-ben születtem. Fiatal felnőttként alapvető eszményünk volt, hogy a tanulmányok befejezése után – ami nem kellett, hogy diplomát jelentsen, anélkül is lehettél hasznos tagja a társadalomnak –, mielőbb munkába álljunk, függetlenné váljunk és családot alapítsunk. Még a diplomások is huszonévesen kötöttek házasságot és nagy valószínűséggel 30 éves koruk előtt megszületett az első gyermekük. Én még pironkodtam is, hogy 34 évesen született meg a lányunk, úgy éreztem, el vagyok késve, és valószínűleg el is késtem egy kicsit. Nem fordult meg a fejünkben, hogy szingliként, vagy hogy úgy mondjam, egyszemélyes családként éljünk.

A szingliség a fogyasztói társadalom sajátos jelenségeként azt jelzi, hogy napjainkra markánsan megváltozott a család fogalma. Valahogy elfelejtettük, hogy alapvetően egy kölcsönös segítségnyújtásra épülő szervezetről van szó, amelyben – ha lehet ezt mondani –, számos szolgáltatás, finanszírozás, törődés, felelősségvállalás van jelen, illetve cserélődik.

- A halogatott családalapítás kapcsán általános okként szokták emlegetni a bizonytalan anyagi helyzetet, vagy a tanulmányok elhúzódását. A Discovery tanulmánya ugyanakkor a felelősségvállalástól való ódzkodást is megemlíti. Mi lehet a döntő?

- Szerintem a felelősségvállalás a kulcs. Amikor egy fiatal úgy dönt, hogy nem válik le a szüleiről, akkor legkevésbé sem az anyagi körülmények befolyásolják. Arról van szó, hogy a szülőkkel lakni kényelmes. Mindig van tiszta ruha, találok kaját a hűtőben, igazán komolyan semmivel nem kell törődnöm – vagyis meghosszabbítottam gyermekkoromat. Márpedig gyereknek lenni jó: sokat kapok és keveset kell adnom; sokan felelősek értem, de én még alig vagyok felelős valamiért.

Érdekes, hogy az otthonukat elhagyó, de családot nem alapító férfiaknál is a felelősség a döntő kérdés. Ők ugyanis általában nem is keresnek rosszul, hitelből lakást vásárolnak, mutatós autójuk lesz, és párkapcsolataik is vannak. De azt azért nem nagyon szeretik, ha a nõ még másnap is ott van a lakásában. És ha esetleg valami baja lesz annak a fehérnépnek, akkor kúráltassa magát, feküdjön be a kórházba, és ha túl van a nehezén, akkor telefonáljon, és majd újra összejárunk, de hadd ne én viseljem a gondjait, bajait, fájdalmait.

Ezek a férfiak nem gonoszok, egyszerűen tartanak a felelősségtől. Talán valamivel többet vállalnak belőle, mint a mama szoknyája mellett ücsörgő fiatalok, de õk is inkább a kiszámítható és nem a humán felelősséget részesítik előnyben. Számukra ez az egyszemélyes családmodell nem is olyan rossz, hiszen a fogyasztói társadalomban mindazokat a szolgáltatásokat, amelyeket a családtól kaptunk hajdanán, megvásárolhatod. Megoldható a tiszta ruha, a kaja, a takarítás, sőt még a testi kapcsolat is. Bekapcsolom a tévét és még családom is lesz, ha úgy akarom. Az a helyzet, hogy tíz fiatal férfi közül négy úgy gondolja, hogy kevesebb felelősséggel kellene élni a világban.

- Ez nyilvánvalóan nem csak a saját jövőjüket, hanem az egész társadalomét meghatározza…

- Ráadásul sok esetben az igazinak látszó családok sem családként funkcionálnak. Számos esetben párhuzamos életek futnak egymás mellett, amelyek esetleg találkoznak olykor-olykor, de ez nem szükségszerű. Mindenkinek van saját szobája, benne saját televíziókészüléke, vagy számítógépe, és mindenki a saját érdeklődési köre szerint építi a világát. A szülőnek fogalma sem lesz, hogy mit tanácsoljon a pályaválasztás előtt álló gyerekének, vagy miként segítsen neki, ha konfliktushelyzetbe kerül. Azt mondom, egy család, ahol üvöltözés, veszekedés van – vagyis az értékrendek ütköznek, cserélődnek – még mindig jobb, mint az, ahol csend van. A csöndes család veszélyes, ott már vitatkozni sincs miről.

- A tanulmány szerint minden eddiginél nagyobb terhet ró a munka a fiatal férfiakra. Ez a teher miként hat rájuk?

– A fiatal férfiak miközben „belehalnak” a munkába, hajtanak, hogy sikeresek legyenek, egyre kevésbé érzik, hogy ez a munka lenne az életük értelme, hogy ez lenne a hivatásuk. A korábbi nemzedékek általában elkötelezettek voltak a munka egy bizonyos területe mellett, abban próbáltak egyre jobbá válni.

Ma viszont csereszabatos emberek ülnek mindenütt, ha valakit hétfőn kirúgnak, akkor kedden egy ugyanolyat beültetnek a helyére. A fiatal férfiak a munkát nem úgy szemlélik mint az élet meghatározó és örömszerző részét. A munka, az munka kérem alássan: megmondták, hogy mit kell csinálni, megtanultuk, lassan csuklóból is megy. Megszakadni azért nem szeretnék, hiszen ez csak pénzkereteset. Bár karriert építek, mert férfiként ez az értékmérőm, és ezért hajlandó vagyok 12 órát is melózni, de a cél az, hogy összerakjak egy kis pénzt meg kapcsolatrendszert és önálló legyek. Azt feltételezik ugyanis, hogy munkában meglelhető öröm feltétele az önállóság. Úgy fogják fel, hogy ha ez nem adatik meg, akkor a munka kényszerűség.

- Érdekes jelenség, hogy az individualizmus még a sport területén és megjelenik: a csapatsportok irányából egyre többen mozdulnak el az egyéni sportok irányába. Mi lehet e mögött?

- A csapatsportnak az a fenesége, hogy feltételezi az együttműködést. Meg kell ismerned a másikat és a másik is megismer téged. És ennek kétségtelenül megvannak a fájdalmai, mérlegre kerülsz, kiderül, hogy szeretnek-e, vagy utálnak, hívnak-e legközelebb is vagy nem. Ha lemész az edzőterembe vasakat nyomkodni, és utána nézegeted magad a tükörben, ez a veszély nem fenyeget. Viszont ha ezt az utat választod, és nem akarod az együttműködés során az „embertükrökben” meglátni saját magadat, akkor magad mércéjévé válsz, és az első perctől kezdve hamis képed lesz magadról.

- Sok tanulmány készült arról, hogy a női szerepek miként változtak. Arról azonban eddig kevesebbet lehetett hallani, hogy mindez miként változtatta meg a férfiakat…

- A nemi szerepek változása tény, ám ennek mértéke minden országban más. Az oroszoknál például tartja magát a hagyományos családfői szerep: a férfi a családfenntartó, ő kezeli a pénzt, övé a végső szó a fontos kérdésekben. Skandináviában ugyanakkor egy modern irányító áll a legtöbb család élén. Nagyjából egyenrangú a viszony a férj és feleség között, a döntéshozatal felelősségében osztoznak, sőt, olyan, hagyományosan női feladatokba is besegít a férfi, mint a mosogatás vagy a pelenkázás. A magyar férfiak az egyenrangú viszony hívei, vagyis úgy tűnik, nálunk is megrendült a klasszikus családfenntartói szerep.

Ez a változás azonban nem egyértelmű, amit az is jelez, hogy a magyar férfiak többsége szerint egy válás után õk nem lennének képesek felnevelni egy gyereket. Lényeges változás volt az is, hogy az utóbbi évtizedekben a férfiak az élet szinte minden területén elveszítették a nélkülözhetetlenség látszatát. Ma már teljesen egyértelmű, hogy egy nő is lehet kiváló cégvezető, sportoló, vagy akár borász. Ez azonban zavart okozott a férfiak identitásában. Ennek tudható be, hogy a férfiak rendszerint létrehozzák saját világukat, amibe a nők nem üthetik bele az orrukat, ahol még továbbra is õk a profik.

Egy bankár például nem azzal fog villogni, hogy sokmilliárdos üzleteket köt, hanem azt mondja, hogy van egy óragyűjteményem; az elismert építész pedig a szakácstudományával dicsekszik. A hobbijuk, szenvedélyeik privát világában – fegyverek, kocsik, sport – a férfiak továbbra is egyedülállóak lehetnek.

- A tanulmány erre nem tér ki, de mit gondol, a nemi szerepek változásával boldogabbak is lettek a mai fiatal férfiak, vagy éppen ellenkezőleg?

- Hogy mi a boldogság, azt nem tudom. Talán úgy határoznám meg, hogy otthonosság. Ez azt jelenti, hogy olyan viszonyrendszerben élsz, ahol ismered a szabályokat, ahol van bizalom és szolidaritás. Amikor érzed, hogy nem vagy elveszett, nem vagy egyedül. Nos, ebből a szempontból a változások nem szívet melengetők. Amikor egyre többen vállalják önként a magányt, és mondanak le a felelősségvállalásról, akkor mintha szép csendben mindazt elveszítenénk, ami ezt az otthonosságot létrehozza. Azt hiszem, a mai fiatal férfiak egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Nekik most valami nagyon új dolgot kellene kitalálniuk, hogy ezt az otthonosságot megszerezzék.

atv.hu / Sebestyén István