Évek óta egy Csillaghegy fölött található, kevésbé ismert rókahegyi barlangban éltek. Ezt egy ősrégi apácakolostor korábban beomlott pincéjéből alakították kik maguknak. „Félig nyitott az egész sziklaüreg, de a szél és a hideg ellen jól véd. Esténként hosszú idő kell, míg az ember szeme megszokja a sötétséget. Már jól ismernek az ott járó vadászok, és a környéken lakó emberek. A búvóhelyre húsz évvel ezelőtt egy véletlen kirándulás során akadtam rá. Akkor még mindkettőnknek volt lakása. Emlékszem, egyszer még a feleségemet is elhoztam ide. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a menedékünk”- mesélte Zsolt.
Elmondásuk szerint gyermekkorukban az öt gyermekes család jómódban élhetett volna, ám a szülők nem szerették egymást. Anyjuk a Lottó Igazgatóságon dolgozott, magas nyugdíjjal fejezte be a munkát. „Anyánk nagyon önző asszony volt. Sosem érdekelték a gyerekei. Csonka családban nőttünk fel, igazi gyermekkort egyikünk sem élhetett. Annyit sem hallottunk tőle soha, hogy jól vagytok gyerekek? Segítsek valamit, vagy szükségetek van bármire? Ez örökké hiányozni fog” – mondják. Miközben apjuk hamar eltűnt életükből, anyjuk kizárólag új partnerével foglakozott. Így hosszabb-rövidebb ideig mind az öten megjárták az intézetet. A legidősebb bátyjuk, Lajos már ugyancsak tizenöt éve az utcán van. A gyógyszerfüggő, alkoholista férfi jóformán a szemük előtt haldoklik. Mindkét férfi szakmát szerzett. Zsolt nyomdaipari technikumot végzett, míg Géza kéményseprőnek tanult.
Az állandó tervekkel teli Zsolt valamennyi pénzt is kap a szervezett ételosztásért. Sosem kötelezte el magát. Nyáron mezőgazdasági munkákat vállal. Mindig olyan utakon jár, amit csak ő ismer. Dolgait sokszor még testvérével sem nagyon osztja meg. Legújabb terve egy interneten talált vállalkozás, ami mindeddig csak Texasban hozott profitot. Többet azonban nem volt hajlandó elárulni róla.
Géza tizenhárom évet dolgozott a szakmájában. De nem bírta a munkásszállások világát, így az Aszódi Javítóintézetben vállalt karbantartói munkát. Mindez nagy visszalépés volt, hiszen szakmájában, a borravalót is beszámítva, akkoriban sok pénzt lehetett keresni. Barátnőjével lakott, ám amikor az váratlanul elment, az utcán találta magát. Néhány hónapig még egy budapesti ismerősénél húzta meg magát, de 2001 őszétől már nem volt hova hazamennie. „Gyakorlatilag nyolc éve lomizok, és a kukákat nézem. Olyan ez a munka, mint egy jó sport, kilométereket gyalogol az ember a jó levegőn. Többnyire éjjel dolgozom. Budán van egy állandó területem, bár manapság már ott is egyre több a szegény ember. Az évek alatt egy értékes kapcsolatrendszert építettem ki. Régiségkereskedőknek szállítok. Ők igazi partnernek fogadnak el. Azt sem tudják, hogy hajléktalan vagyok. Csak az üzlet a fontos. A pénz az utcán hever, csak le kell érte hajolni.” – teszi hozzá. Géza havi rendszerességgel huszonötezer forint szociális támogatást kap. Ez éppen fedezi az ennivalót. Az utcán összeszedett láthatatlan jövedelemből lehetetlenség lenne előre tervezni. Pedig mielőbb szeretne összeköltözni párjával, a szintén hajléktalan Andreával. „Mindenhez hozzá lehet szokni. Ahhoz is, hogy mások csikkjét vegyük fel az utcán. Sokan ebben az életformában öregszenek meg, de én nem szeretnék közéjük tartozni. Sok mélypontot megértem, számtalanszor akartam a HÉV alá ugrani, de most egyenesben vagyok, úgy érzem, van miért élnem. Az ember csak úgy tud létezni, ha van valami mozgatóerő a lelkében.”
Zsolt a Máltai Szeretetszolgálat programját igénybe véve próbál albérlethez jutni. Az ehhez szükséges bejelentett munkája továbbra sincs. Ráadásul a közelmúltban bűncselekménybe keveredett. Két autó lízingeléséhez adta nevét, aminek következtében egy bűnszövetkezet hatod rendű vádlottjaként közokirat hamisítás miatt került bíróság elé. Hatvanezer forintot ígértek neki, ám most az összeg ötszörösét kell bírságként befizetnie. Ráadásul negyven nap közmunka is vár rá.
Az életükön változtatni nem képes testvérekre most – szavaik szerint – mégis rámosolyoghat a szerencse. Baden-Württenbergben elhunyt dédanyjuk hatalmas vagyont hagyott a családra. Egyedüli örökösként édesanyjukat jelölve meg. A harmincmilliárdos összegről – a testvérek elmondása szerint – hagyatéki tárgyalás dönt majd. A fiúk Amerikából hazatért nővérüktől hallottak először az örökségről. Ő kezdte el bolygatni az ügyet. Ám azt mondják, a segítségnyújtás helyett megpróbálta kisemmizni őket. Megnehezíti a dolgot az is, hogy anyjukról egyikük sem tud semmit. Az idős, beteg asszony halálhíre már többször eljutott hozzájuk, de nem sokkal később ezt ők maguk is cáfolták. Egy biztos: a jó hírből erőt merítve a két testvér számára jóval könnyebb átvészelni a gondokkal teli mindennapokat.
atv.hu / Hetek
