A kormányváltás környékén, amikor azon kezdtem igyekezni, hogy ne keveredjek felesleges politikai vitákba, még arra gondoltam, nem fogok megjegyzéseket tenni az új kormány gazdaságpolitikájára, akár még akkor sem, ha érdemtelen módon kétségbe vonják majd az általunk elért eredményeket. Ehelyett egy június 4-i bejegyzésemben még úgy terveztem, hogy pusztán politikusaiktól vett idézetekkel érzékeltetem majd, hogy miféle előre eltervezett, a tényektől abszurd módon független kommunikációs stratégiával igyekeznek előkészíteni azt a gazdaságpolitikát, ami a rendszerváltás óta legjobban talán a Medggyesy-féle száznapos program logikai menetét követi. Hiszen jól látható volt a szándék, hogy az új kormány eleinte nem orvosolni, hanem okozni akarja a költségvetés hiányát, jó előre kitűzte magának a 7,5 százalékos célt, hogy, miként az 2002-ben is történt, a számos tétellel mesterségesen megnövelt hiányra hivatkozva lényegében évekig laza gazdálkodást folytathasson és legalább egy parlamenti ciklus időszakára ne derüljön ki, hogy ezzel valójában mekkora bajt is okoz, illetve azt később is általános reformígéretekkel igyekezhessen leplezni. Ez a szerencsejátékos karakterű gazdaságpolitika, melynek nyolc évvel ezelőtti verziója lényegében az eredője volt az elmúlt időszak szinte minden kudarcának, sajnos megint jó előre kirajzolódott, szakértők számára szembetűnőek voltak a politikusi megnyilatkozások számszerű és logikai ellentmondásai, így arra számítottam, hogy nem kényszerülök majd tévesen, de sajnos elkerülhetetlenül politikai motivációkat sejtető közvetlen vitákra, hanem elegendő lesz olyan megszólalásokat egymás mellé sorakoztatni, melyekből egyszerűen kiolvasható a valós stratégia és szándék.

Az új kormány és politikusai aztán olyan durva módszerekkel és megnyilvánulásokkal fogtak terveik megvalósításába, hogy végül nem tudtam megállni a direkt véleménynyilvánítást, s kénytelen voltam magam is rendszeresen rámutatni, hogy a költségvetési számokat és folyamatokat valójában már a jelenlegi kurzus teszi zavarossá és átláthatatlanná, hogy a költségvetés jelenlegi feszültségeit legnagyobb arányban a mostani kabinet felelőtlen és ezért számos kiadási tétel, példának okáért a kamatköltségek radikális emelkedését okozó politikája okozza, s hogy az elődökre mutogatás inkább azt jelzi, hogy a jelenlegi kormány semmiért nem kíván felelősséget vállalni és semmit nem hajlandó tényszerűen bemutatni, illetve elismerni. Azt meg pláne nehezen tudtam szó nélkül hagyni, hogy amikor a kormányzás első negyedévének végére kiderült, a hiánynövelés és a laza költségvetési gazdálkodás logikáját követő könnyű, de felelőtlen pénzügypolitika a válság közepén szükségszerűen kudarcra ítéltetett, akkor a kormány a lakosság nyugdíjcélú megtakarításaihoz nyúlt, s abból a mintegy háromezer milliárdnyi felhalmozásból igyekszik vágyott mozgásterét megteremteni és a szükséges feladatok elvégzését és problémák megoldását megúszni. Eközben a tervezetten torz kommunikáció szinte már a nyelvi szabályokat és az egyes kifejezések jelentését is újraírja, hiszen mára együttműködésnek nevezzük a szakmai egyeztetések teljes elutasítását és a hivatalostól különböző álláspontok elhallgattatását vagy nyugdíjmentésnek a nyugdíjcélú megtakarítások felélését. Sőt, az utóbbi időben a gazdaság és a költségvetés konszolidációjának hívja a hivatalos, de szakmai körökben egyre többeket megmosolyogtató kormányzati kommunikáció azt az intézkedéssorozatot, melynek eredményeként az elmúlt félév során ijesztő kilengéseket produkált a forintárfolyam, s annak következtében egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a devizahitelesek, a gazdaságra egyre nagyobb mértékű inflációs nyomás nehezedik, miközben az ország tényleges kockázati besorolása a pénzpiacokon már rég a bóvli kategóriába csúszott, s emiatt olyan kamatköltségek terhelik nem csak a lakosságot és a vállalkozásokat, de a költségvetést is, amit már végképp csak különadókkal és a lakossági megtakarítások felélésével lehet átmenetileg befoltozni. Ennek a költségvetési konszolidációnak nevezett folyamatnak az eredménye, hogy miközben a költségvetés bevételi előirányzatai november végére valójában kedvezőbb arányban teljesültek, mint tavaly, azaz emiatt akár jobban is állhatna az államháztartás egyenlege, addig az utóbbi hónapok kényszerű kiadásai jóval nagyobb arányban merítették ki az eredeti előirányzatokat, melynek következtében tényleg csak egyedi intézkedésekkel tartható a hiánycél. Ehhez pedig a kormány a radikális, ráadásul számos elemében visszamenőleges hatályú adóemelést választotta.

Nem ringatom magam abba a hitbe persze, hogy a megszólalásaim bármilyen eredménnyel is jártak volna, a szerencsejátékos gazdaságpolitika az orrunk előtt zajlik, s a kormány részéről csekély a fogékonyság mások véleményére, kritikáira, sőt a médiaszabályozás változásai még a kritika intézményét is igyekeznek megfojtani. Talán éppen ezért most, hogy a megtakarításaink feléléséről tegnap megszületett a parlamenti döntés, mégis csak visszatérnék mások idézésének eszközéhez, s ajánlom mindenki figyelmébe Orbán Viktornak még a választások előtt, 2010 februárjában adott interjúját, különösen azt, ahogy jelenlegi miniszterelnökünk abban a nyugdíjrendszerről, illetve a közmédiáról vélekedett.

“Orbán Viktor kérdésre azt mondta, lényegében egyetért azzal a kormányállásponttal, amely szerint a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntartható, nincs szükség drasztikus beavatkozásra. Nem szükséges más modellekre áttérni, a mostani szisztémával el lehet menni még körülbelül 30 évig – jegyezte meg.”

“Volna ennek bármilyen értelme?” – kérdezett vissza a közmédium-összevonásokkal kapcsolatos felvetésre a Fidesz elnöke, aki gyors, hirtelen átrendezés szükségességét nem látja, ellenben jónak tartaná, ha végre partnerség jönne létre a közmédiumok működtetői és a kormányzat között.

A médiarendszeren belül minden mozdulatot ötször-hatszor meg kell gondolni – fogalmazott, hozzáfűzve: semmilyen kapkodásra, összevonásra, szétválasztásra, átrendezésre “itt, legalábbis rövid távon, föltétlenül szükség nincsen”.

Szerinte a következő kormánynak le kellene ülnie a médiumok képviselőivel, át kellene gondolnia az egész rendszert, ám “ebben az ügyben a tatár nem hajt bennünket”. “Próbáljunk a médiavilág szereplőinek (…) megegyezésével vagy konzultációjának az alapján valami közös változást kialakítani, ha egyáltalán szükséges” – vélekedett.”

Érdekes volt látni emellett, hogy legutóbbi, éppen a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos fejleményekről írt bejegyzésében lényegében Török Gábor is korábbi idézetek beillesztésével érzékeltette az események ellentmondásosságát. Ajánlom az ott szereplő idézeteket is mindenki figyelmébe.

A szerző többi posztja itt olvasható.