A döntéshozatali készségek sajátos áthangolását kell elvégeznem, miközben átnyergelek a tanácsadóból a befektető szerepébe, már ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk az egyfajta extrém megpróbáltatásként leginkább egy kalandtúrához hasonlító átmeneti, egyéves pénzügyminiszteri pályamódosítást. Ha a váltás időben közvetlenül, kihagyás nélkül történt volna, talán még inkább feltűnne, hogy a tanácsadói munkához szükséges koncentrált pénzügyi tudáshoz és szűk szempontrendszer alapján meghozott szakmai következtetésekhez képest mennyivel szerteágazóbb információkon, benyomásokon és megérzéseken nyugszanak egy tőkebefektető döntései. Különösen a kezdő vállalkozások körében végzett befektetésekre igaz, hogy miután a pénzügyi kimutatások nagy része nem évek óta működő cégek üzleti modelljén és elért eredményein, hanem sokkal inkább jövőbeni feltételezéseken alapszik, a befektető valójában lényegében az üzleti ötletről és az azt megvalósítani szándékozó vállalkozók, üzleti vezetők személyes képességeiről és várható teljesítményéről hoz előzetes döntést. A száraz pénzügyi ismeretekről átkerül a hangsúly a sokkal kevésbé egzakt üzleti megérzésekre és emberismeretre.

Nem mintha korábbi cégvezetői feladataim, de pláne a botcsinálta szakpolitikusi működésem ne tette volna próbára az effajta képességeimet is. Így aztán már kész elképzelésekkel fogtam a befektetői munkába, és bár a legváltozatosabb emberekkel és csapatokkal tudtam eddig sikeresen együtt dolgozni, máris határozott elvárásaim alakultak ki bármilyen üzleti vagy egyéb szervezeti vezető képességeivel és készségeivel szemben. A négy, öt vagy akár hétéves megtérülési időszakban gondolkodó kockázati tőkebefektető szemszögéből kiemelt a jelentősége a stratégiai tervezés, a hosszú távú szemlélet képességének, ami a napi látszatsikerekkel szemben a tudatos és állhatatos, akár távoli célokért is küzdeni képes magatartást részesíti előnyben. Emellett az üzletépítés, a vállalatfejlesztés során a problémameglátás és -megoldás, az együttműködési képesség, a tanács és kritika meghallgatása és meghallása, a nyílt kommunikáció és a felelősségvállalás képessége nyilvánvalóan alapvető jellemzői egy jó üzleti vezetőnek. Ezzel szemben a rövidtávú gondolkodás, a látszatsikerek hajszolása, a felelősség elhárítás, pláne a felelősség rendszeres és tudatos áthárítása másra eleve intő jel, különösen, ha az uralkodóvá válik a személyes megnyilvánulásokban.

Azt hiszem ez az oka viszont annak is, hogy a politikai karakterű vezetőkkel vagy politikai közszereplőkkel szemben miért voltam mindig is sokkal türelmetlenebb és egyszersmind sokkal kritikusabb is. A politikában, vagy legalább is a jelenlegi politikai közhangulatban a felelősségvállalás, a stratégiai gondolkodás és annak nyílt bemutatása, a megfontolt, évekre előre tervező szemlélet és a kiszámíthatóság egyaránt gyengeségnek tűnik, s az lehet sikeres, aki rendszeresen mindenért az elődeit vagy ellenfeleit hibáztatja, mások eredményeit vagy képességeit tagadja, s jó előre felépített jelzős szerkezetek sulykolásával igyekszik olyan világképet sugározni, melyben csak az ő döntései lehetnek a jók és hibátlanok és mindenki más tévúton jár. Ez a fajta magatartás az üzleti környezetben értelmezhetetlen lenne, aki így cselekedne az magát közösítené ki és lehetetlenítené el, miközben a politikában rendre megdicsőül.

S valójában az ilyen magatartással kapcsolatos ellenérzéseim szolgálnak arra is magyarázatul, hogy már leköszönt pénzügyminiszterként miért is bocsátkoztam olykor vitába az utódaimmal. Mert legyünk őszinték, nem csak az a vezetői magatartás kelthet visszásságot, amely mindenért, még a be sem következett károkért is az elődeit igyekszik hibáztatni, hanem az is furcsának tűnhet, ha valaki egy határozott időre vállalt munkája végeztével folytonosan hangoskodik, akadékoskodik és az utódait kritizálja, illetve szembesíti ellenvéleményével. Valójában ez a legfontosabb oka annak, hogy szemben azokkal a korábbi időszakokkal, amikor ugyancsak mindenféle félelem vagy tartózkodás nélkül mondtam el kritikai észrevételeim bármilyen politikai színezetű kormány gazdaságpolitikájáról, ebben az időszakban, éppen leköszönt pénzügyminiszterként úgy gondolom, hogy ez nem az én dolgom lenne, s csak akkor szólalok meg, ha úgy látom, hogy engem vagy a munkámat érte támadás, illetve akkor, ha végképp úgy érzem, nagy a baj.

Ez a kettős indok vezetett arra a döntésre is, hogy ha nem is a nagy nyilvánosság előtt, de legalább egy-két fórumon a jövő évi költségvetési tervekről is elmondom a véleményemet. Részben, mert hallottam, amikor a nemzetgazdasági miniszter még a 2011-es költségvetés bemutatását is az elődjét szapuló megjegyzésekkel kezdte, részben, miután szembesültem vele, hogy a költségvetés sarokpontjai a lakosság magánpénztári megtakarításainak felélése, illetve ennek érdekében a magántulajdon alkotmányos védelmének korlátozása. Szerencsémre persze erről a témáról azóta számos független szakértő, elemző, hitelminősítő, a Költségvetési Tanács vagy a Magyar Nemzeti Bank is elmondta már, amit el lehetett mondani. Így aztán nekem sem kellett hosszabb magyarázatot fűznöm ahhoz, miért látom problémásnak, hogy az elkövetkező évek költségvetései a több ezermilliárdos lakossági megtakarítások feléléséből teremtenek átmeneti, azaz látszategyensúlyt, miközben intézkedéseikkel valójában sokkal inkább fékezik, mintsem serkentik a növekedést, s azt kockáztatják, hogy két-három év múlva is ott leszünk, ahol voltunk, azaz továbbra is a magas adók és a magas eladósodottság országa maradunk. Fájó látni ezt az irányt olyan javuló gazdasági viszonyok közt és olyan belföldi politikai stabilitás mellett, ami vélhetően ennél lényegesen célravezetőbb gazdaságpolitikát is lehetővé tenne, figyelembe véve, hogy a korábbi kormánynak sokkal súlyosabb pénzügyi nyomás alatt és bizonytalanabb politikai környezetben sikerült egyszerre javítania a költségvetés tartós stabilitását és a potenciális növekedést illetve az azt segítő üzleti környezetet, ahogy arra egy korábbi bejegyzésben idézett világbanki jelentés is utalt. De vélhetően könnyebb lenne mindezt szó nélkül hagyni, ha az aktuális gazdaságpolitika nélkülözni tudná a közvetlen elődök érdemtelen befeketítését.

Erre persze jó alkalmat adhat Orbán Viktor mai kijelentése, melyet a hitelesség kedvéért próbálok szó szerint idézni: “A válságra adott megkésett válaszként Magyarország két egymást követő kormánya egy éven belül az alábbi határozatokat hajtotta végre: a nyugdíjasok elveszítettek egy havi járandóságot, az áfa 20-ról 25 százalékra emelkedett, a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre nőtt, az államháztartás kiadási oldalát pedig erőteljesen lefaragták. Ezek a lépések összességében többet tesznek ki, mint amire bármely más európai ország vállalkozott – mégpedig sztrájkok és tiltakozások nélkül. Tulajdonképpen ezért kijárna, hogy a külföld kalapot emeljen”. Ez a megszólalás oly mértékben nagyvonalú és európai, hogy nem csupán a szokványos jelzős szerkezeteket, hanem a politikai hovatartozásra utaló kényszerű besorolásokat is elhagyja, és ettől függetlenül kizárólag egyes kormányok tényleges munkáiról és eredményeiről, illetve általában az ország teljesítményéről beszél. Így akár meg is állhatnám, hogy megjegyezzem, miszerint a felsorolt intézkedések valójában egyetlen kormány működése alatt történtek.