De, ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy egy elveszett generációról beszélhetnénk. Sokkal inkább egy bizonytalan ifjúságról van szó, akiket a politikai szélsőségek nem a tradicionális múltba révedéssel, a használt világnézetekkel, hanem a kortárs jelennek és annak lehetőségeinek elutasításával hívnak támogatóik közé. A jelen megvédése van hát soron, annak bizonyítása, hogy a világ határtalansága ellenére is, abban mindenkinek van helye. Így kell a folyamatosan táguló világra tekinteni, és az is így tekint vissza ránk.

„Meghozza nekünk az idő ezeket a marha nagy változásokat.” – az előbbi mondat egy monológ kellős közepén hangzik el Vajda Péter Itt a szabadság címmel, 1990-ben bemutatott filmjében. Húsz éves távlatban visszatekintve a fenti állítás, pontosabban remény magában hordozza nem csak a rendszerváltás illúzióit, hanem a várakozások beteljesülésének elmaradása fölötti csalódást, a velünk élő múltat, az üressé vált jelent és a fenyegető jövőt is. A filmbéli főszereplő Kopp Imre egyike azon magyaroknak, akik anno a Bécs-Budapest karavánúton Gorenje hűtőért, videómagnóért, mikohullámú sütőért és „itthon nem kapható” csokoládéért indultak el a határ menti osztrák városokba, illetve Bécsbe. Míg Budapesten az Ellenzéki Kerekasztal a demokrácia kereteit alakította, Kopp Imre és társai vásároltak, fogyasztottak, valutáztak Ausztriában.

Talán, minden mai probléma ekkor kezdődött, minden félelem és bizonytalanság eredője 1989/90 magasságára datálható. Talán. Ezt azonban túl egyszerű, így felelőtlenség is lenne kijelenteni. Nem „a rendszerváltás bukott meg”, és nem is „Kádár alatt volt jobb” – ahogyan ezt egy politikai párt szlogenje hirdette 2002-ben (!) –, hanem beleestünk az illúziók csapdájába, félreértettük a gazdasági és a társadalmi folyamatok működését. Évtizedeken át „beleszoktunk” abba a kádári jólétbe – „gulyáskommunizmus”, „fridzsiderszocializmus” –, amely Magyarország eladósodásának visszafordíthatatlan folyamatát indította el. A rendszerváltást megelőzően MSZMP-vezető és MSZMP-tag ugyanúgy gondolkodott: Szabó család, Rakéta porszívó, tűzpiros Lada, Fabulon naptej, SZOT-üdülőben balatoni lángos, Neoton Família. Ha csak ennyi kell a „tartós békéhez”, hát legyen. S hogy mindez mennyibe fog kerülni? Ez akkor - reformközgazdászokat, szamizdat köröket, kritikai értelmiségieket leszámítva – senkit sem foglalkoztatott. „Majd megoldják!”, „Nem lesz baj” vagy az „Ezért van az állam” – ismerős fordulatok, amelyek ekkoriban születtek, s mely felkiáltások mögötti mentalitások ma generációkat kötnek össze ahelyett, hogy elválasztanának.

A magyar társadalom ezzel a mentalitással fogott hozzá a rendszerváltás projektjéhez. Kopp Imrék a határon, politikusok a parlamentben, kezdődjék a kettős átmenet. Kettős, azaz szocializmusból kapitalizmusba, diktatúrából demokráciába. Aki egy csöppet is tájékozott volt a demokráciaelméletek irodalmában, tisztában volt vele, hogy ez az átmenet megannyi dilemmát, problémát és ellentmondást fog életre hívni, függetlenül attól, hogy Kopp Imre a televízióban a Kerekasztal-tárgyalásokat nézi vagy éppen VHS-en az Odeon családot. Claus Offe egy tanulmányában, 1991-ben az egyidejűség dilemmájának problémahalmazával „köszöntötte” a kelet-európai államokat. Ennek lényege, hogy a rendszerváltás során a kelet-európai országoknak egyszerre kellett megteremteniük a demokrácia és a piacgazdaság feltételeit, és az utóbbi bevezetésére csak az előbbi korlátozása által nyílt mód. A folyamat felülről történő vezénylése aggályokra adott okot, de ezzel együtt nem állítható, hogy a kelet-európaiak ne támogatták volna a kapitalizmust.

Legalábbis azt hittük, idővel azonban rá kellett döbbenünk, hogy nem a kapitalizmust támogattuk, hanem a jóléti társadalmat, a fogyasztást. Nem a bizalom és a szolidaritás új formáit, az öngondoskodás lehetőségét, az állami akarattól való megszabadulást, a vállalkozások és a kreativitás elismerését, az állam-állampolgár-piac közötti új, igazságosabb munkamegosztást, hanem az anyagi jólétet igeneltük. Nem a jobb életminőséget, hanem akár az életminőség romlással együtt járó materializmust, mint a biztonság megingathatatlan forrását. 2005-ben egy felmérés során a megkérdezettek 40 százaléka titulálta jobbnak a szocialista rendszert és 27 százaléka egyformának ítélte a kapitalizmussal. „Valahol utat vesztettünk” volna?

Nem egészen. Hazánk egy olyan korszakban érkezett meg Európába, amikor az már túl volt a jóléti államok aranykorán. Bár a jólét fennmaradt, finanszírozása azonban épp annyira állami, mint „saját zsebből” történt, azaz kapitalista módjára. Ezzel szemben a magyar többségi társadalom egy sajátos „államkapitalizmusban” gondolkodott. Legyen jólét, de ne legyen verseny, kihívás, starthoz állás vagy a kötelező, mindennapi ambíció. Ha a világ fenyegető, majd az állam megóv. Értékrendszerünk minden olyan „bája” felerősödött, amelyek az „új világ” adaptációjának és megértésének gátjai: a bizalomhiány, a tanult tehetetlenség, a szolidaritás hiánya és a bűnbak- és felelőskeresés.

Ezzel egy időben megszülettek és azóta is folyamatosan megújulnak azok a politikai erők – jobbról, balról egyaránt –, amelyek a felelősségáthárítás és józan ész elutasításának gazdasági populizmusát sajátos kultúrharccá terebélyesítették. Az „elvett” (bár sohasem volt) jólétért nem „én” vagyok a hibás, mert a takarón túl nyújtóztam”, hanem a „cigányok”, „a Nyugat és a nyugatiak”, „a kínaiak”, a „másik oldal”, a „multik”. A legkülönfélébb csoportok, mozgalmak, közösségi terek és programok tűzték ezen címkéket zászlajukra.

Mindezen történetek húsz éve itt élnek velünk, gyökereik pedig a távolabbi múltba nyúlnak vissza. Kezdetben talán azt gondoltuk, hogy majd a generációváltás meghozza az értékrendszer- és attitűdváltást. A fiatalabbak már a kapitalizmusban és demokráciában nőnek fel, az új világban szocializálódnak, továbbá érvényesülésükhöz a régi világ logikáját nem kell sem megérteniük, sem elfogadniuk. Orientációjukat egy soha nem látott lehetőség segíti. Ők ugyanis nem csak Magyarország polgárai, hanem a globális információs társadalom alakítói. A nyitottságért, a szabadságért és az információkért nem megküzdeniük kell, hanem azok szobájukba nyitnak be. Ha akarják, ha nem, nyitottabbak lesznek, mint (nagy)szüleik generációja.

Ez volt a hipotézis. Ehhez képest számos szociológiai felmérés arról tanúskodik, hogy a magyar ifjúság egy része nem járt jól a beköszöntött korszakváltással. Míg a fiatalok egy része egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódik, és képessé válik arra, hogy saját irányítása végett bizonyos fokú személyes befektetéseket, kockázatvállalást, identitásváltást hajtson végre, addig nagy részüknek nincsenek meg azok a képességei, hogy alakítói legyenek az új világnak. Ők a magukat vesztesnek érzők, a szorongók, az identitásféltők. Akik nem akarják elhagyni az iskolapadot, félnek a munkaerő-piaci kiszolgáltatottságtól, azaz attól, hogy elbuknak. S ezzel párhuzamosan azt látják, hogy az ő generációjukból is vannak már jó páran, akiknek viszont „bejött az élet”.

Böcskei Balázs írása itt olvasható.