Lázár János terjedelmes HVG-interjúját ambivalens érzésekkel olvassa az ember; nem tudja ugyanis eldönteni, hogy a Fidesz frakcióvezetője mit hisz el mindabból, amit elmond, következésképp mit tekintsünk csupán cinikus, közhasználatra szánt ferdítésnek. Persze, bármilyenek is a szöveg belső arányai, akár azt feltételezzük, hogy Lázár meggyőződésből beszél, akár azt, hogy tudatosan tesz valótlan állításokat, egyik verzió sem hízelgő az interjú alanyára nézve. Mert ha a képviselőcsoport feje őszintén beszél, akkor tévképzeteket ápol magában, ami felettébb szomorú az ő pozíciójában, ha pedig tetteti magát, az csúnya dolog, hiszen eltökélten próbálja félrevezetni a nyilvánosságot. Persze, a politikai szerepvállalás nyilvánvaló velejárója, hogy a különböző, meghatározott érdekek képviseletében elhangzó kijelentések egyoldalú állásfoglalásokat, elfogult, gyakorta csupán vélt igazságokat közvetítenek – ha úgy tetszik: bizonyos értelmezési szabadság természetes, és kinek-kinek mind az ideológiai, mind az elvi, avagy pusztán praktikus szempontjaiból következnek.

Más kategóriába tartozik azonban a valóság tényeinek elszánt megtagadása, netán azok hamis beállítása, nem utolsósorban pedig az eltökélt hazugság – vagyis egy olyan virtuális világ létrehozása, amely a realitás talaján már nem értelmezhető, mert minden vagy legtöbb elemében irracionális. Halljuk persze az ellenvetést: milyen alapon minősíthetjük a különféle politikai interpretációkat? Attól, hogy hazugnak nevezünk valamit, az még mások számára maga lehet az igazság. Igen, ez igaz. Tényeknek nevezett információink is elvitathatók, illetve többféleképp értelmezhetők. A manipulációt szinte mindig nagyon kevés választja el az úgynevezett igazságtól. De mindennek tudatában sem fogadhatjuk el, hogy az eseményeknek, az adatoknak, a cselekedeteknek nincs sajátlagos, és objektíven megítélhető valóságuk. Nem tekinthetünk úgy a világra, mint olyan terepre, amelyet feltétel nélkül ural egyik vagy másik önkényes politikai narratíva – mégpedig függetlenül attól, ami valójában történik. A Lázár-interjúban olvasottak viszont tökéletesen megfelelnek annak a felfogásnak, miszerint minden konkrétumot meg lehet másítani, el lehet torzítani valamilyen politikai célzatú manipulációval, méghozzá annak ellenére is, hogy körülményei többé-kevésbé közismertek, és számos más forrásból ellenőrzöttnek tekinthetők.

Ezúttal csupán egyetlen témára hívjuk fel a figyelmet.  Amikor a HVG online kiadása számára a beszélgetés készült – utolsó frissítése december 26-án, a késő délutáni órákra tehető - , Lázárnak már ismernie kellett Hillary Clinton három nappal korábban Orbán Viktorhoz eljuttatott levelét, hiszen valószerűtlen, hogy a miniszterelnök nem tájékoztatta róla parlamenti frakciójának vezetőjét. Az még hagyján, hogy – mivel az interjú készítői még nem tudhattak a levélről – Lázár sem tesz róla említést; de legalábbis elképesztő, amint minden további nélkül úgy beszél a magyar-amerikai kapcsolatról, mintha ennek a rendkívüli jelentőségű, akár mérföldkőnek is tekinthető üzenetnek nem ismerné a tartalmát. Dehát a frakcióvezető úr már a Barroso-levélről is azt állította, hogy nem olvasta, minthogy az a kormányfőnek szóló magánküldemény volt. De ha félretesszük a tréfát, nem hihetjük, hogy ilyen horderejű dokumentumokról Lázárnak nincs tudomása – mert ha mégis úgy volna, az mindennél katasztrofálisabb képet mutatna a kormányzati viszonyokról.

Az amerikai külügyminiszter mindenesetre keményen, sallangtalanul és egyértelműen adta – az előző, ismételt szóbeli megfogalmazásokat követően - most már írásba  mindazokat a súlyos aggályokat, amelyek az Egyesült Államok részéről a magyar alkotmányosság, a jogállam és a demokrácia leépítésének folyamatát kísérik. És ennek tudatában Lázár nem átallja kifejteni, hogy az irántunk megnyilvánuló fokozott amerikai érdeklődés „nem meglepő olyankor, amikor Washingtonban demokrata, Magyarországon pedig konzervatív kormány van hatalmon.”  Ez a lazának szánt mondat a lehető legkomolyabban felveti azt a kérdést, hogy a kormánypárt frakcióvezetőjét külpolitikai ismeretanyaga, mondhatni elengedhetetlen kapacitása alkalmassá teszi-e posztja betöltésére.

A döbbenetesen primitív kiszólás ugyanis nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a Fidesz felfogása szerint a republikánusok nem akadékoskodnának, nem támasztanának kifogásokat a kormánypárt politikájával szemben – vagyis minden eddigi amerikai figyelmeztetés csak annak tudható be, hogy a demokrata kormányzat ideológiai alapon, tehát részrehajlóan ítéli meg az Orbán-rendszert. Lázár nem mellesleg a republikánusokat sérti meg leginkább, hiszen feltételezi róluk, hogy kevésbé érzékenyek a demokrácia sérülékenységére, mint ellenfeleik. Ezzel kapcsolatban talán elég emlékeztetni arra, hogy nemrég egy többségében republikánus képviselőkből álló csoport írt tiltakozó levelet Orbánnak a magyar belpolitikai helyzet meglehetős ismeretében. De persze a demokrata párti kormányzatot is ostobaság akár közvetve azzal gyanúsítani, hogy a demokratikus normák védelmében más mércét alkalmaz, mint például elődei. Ez nem egyszerűen udvariatlanság, hanem a tények nagyvonalú mellőzése: tudvalevő, hogy maga George Bush kifejezetten elutasító módon viselkedett személy szerint Orbán Viktorral, mert nem bocsátotta meg neki, hogy nem határolódott el Csurka Istvánnak azoktól a gyalázatos kijelentéseitől, amelyeket az ikertornyokat ért terrortámadással kapcsolatban a parlamentben tett.

Lázár ráadásul azt taglalja interjújában, hogy „a konszenzuális demokráciát fel kell váltani a győztes mindent visz’ alapon működő többségi elvvel”, és azt nehezményezi, hogy ezt épp azok a nyugati országok nem akarják tőlünk elfogadni, amelyek hasonlóképp többségi demokráciák. Nos, a frakcióvezető úrnak sürgősen leckéket kellene vennie politológiából, hogy megtudja: a többség uralma nem jelentheti a többség zsarnokságát. És azt, hogy egy nyugati típusú demokráciában a győztes márpedig nem visz mindent.

Legkevésbé magát a demokráciát.




Mészáros Tamás