Sajátos kommunikációba kezdett a kormánypárt, illetve némely „neve elhallgatását kérő befolyásos politikusa”. Különféle megfejtéseket szivárogtatnak ki a sajtónak Orbán Viktor céljairól, álláspontjáról, várható magatartásáról az IMF-el folytatandó tárgyalások kapcsán. Ezek egy részéről még az is feltételezhető, hogy nem kimondottan a miniszterelnök szimpatizánsaitól származik – bár ilyenek jelenléte ugyebár elképzelhetetlen a frakcióban, netán a kormányban -, hiszen az utóbbi napokban az is szóba került újságírók és anoním Fideszesek között, miszerint a Nemzetközi Valutaalap azért támaszt a kormányfő számára elfogadhatatlan feltételeket, mert Orbán eltávolítására játszik. Vannak persze, akik úgy vélik, ennek a teóriának a terjesztése is csak a miniszterelnök erősítését szolgálja, amennyiben elkötelezett tábora szemében úgy tünteti fel, mint a külföldi ármány kiszemelt áldozatát.

A többi bennfentes híresztelés pedig nagyjából azt sugalmazza, hogy Orbán Viktor azért hozat az év végén olyan törvényeket, amelyek nyilvánvalóan ellenkeznek az európai normákkal, olykor magával az uniós alapszerződéssel, mert tárgyalási pozíciót akar teremteni magának – magyarán: előre tudja, miből fog engedni, annak érdekében, hogy a lényegi kérdésekben megmakacsolhassa magát. A kiszivárogtatók egy elszánt vezető képét próbálják a nyilvánosság elé festeni, olyan politikusét, aki akár az egész ellenséges világgal szemben kiáll politikai crédója védelmében. Aki hajlandó ugyan taktikai engedményekre, de csak azért, hogy stratégiai céljait annál biztosabban keresztülvihesse.

Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a nevük elhallgatását kérő informátorok nem saját jószántukból „fecsegik ki” a kormányzati terveket és elképzeléseket. Amiből egyébként nem következik, hogy mindaz, amit oly nagyon névtelenül elárulnak, legalább részben ne volna igaz. Annyi mindenesetre biztos, hogy Orbán valóban elszánta magát meddő „szabadságharca” folytatására, és úgy kalkulál, hogy végül a számára előnyös kompromisszumokat köthet az IMF-el és az unióval is. Egyik alvezére selyma mosollyal ereszt el olyan kiszólásokat, hogy ha a valutaalap viszont akarja látni az országnak korábban adott hiteleket, jól felfogott érdeke az újabb megállapodás.

Nem egyedül az ilyen és hasonló kijelentések mutatják, hogy az orbáni szisztéma kidolgozói és követői alapjában nem értik a tágabb világot, amelyben létezniük adatott. Először is fel kellene fogniuk végre, hogy nem Európa jön szembe velük, hanem ők mennek szembe az unióval; mindazzal, amire a szövetség politikai kultúrája épül. Másodszor tanácsos volna látniuk, hogy az erőviszonyok praktikusan sem teszik lehetővé a magyar kormány diktátumainak avagy zsarolási technikáinak érvényesülését. Egyrészt azért, mert a fejlett tagállamok meghatározó többsége nem kultiválja a politikai útonállás semmilyen formáját; kivált nem azokat, amelyekkel a periféria országai próbálkoznának. Másrészt azért, mert gazdasági pozícióik révén, akár a nemzetközi szervezetek közbeiktatásával, minden további nélkül móresre taníthatják a közös viselkedési normák megszegőit.

Amikor Orbán Viktor a végvári vitéz szerepében tetszeleg választói előtt, aki utolsó csepp véréig kitart az ostromlókkal szemben, akkor egy velejéig hamis víziót próbál eladni. Holott sokkal inkább az egykor kalandozó magyarokra hajaz, akik tudvalevően addig fenyegették portyáikkal a Nyugatot, amíg egy döntő ütközetben tönkre nem verték őket. A hősiesség meg a felelőtlenség nem egymás szinonimái. Ezért ajánlatos idejében felmérni a megtámadottak erejét – és ne feledjük: mi vagyunk az agresszorok ebben a függetlenségi háborúnak hirdetett kalózkodásban. Saját vizeinken támadjuk szövetségünk flottáját, hiszen ahhoz az Európai Unióhoz tartozunk, amelynek egyszer elfogadott szabályrendszerét nem tartjuk magunkra nézve kötelezőnek.

Hogy a nyugati demokrácia különböző csatornákon keresztül, diplomáciai úton és a média fórumain egyaránt sorozatos figyelmeztetéseket küld, és feltételeket támaszt cserébe a kért gazdasági segítségért, azzal semmi egyebet nem tesz, csupán nem engedi lerombolni azokat a kereteket, amelyek között az alkotmányos jogállam intézményeit létrehozta és működteti. Orbán kurzusa azért rendszeridegen ebben a világban, mert felrúgja a jogbiztonságot, felszámolja az alkotmányos garanciákat és kiszámíthatatlanná teszi a gazdasági viszonyokat. És ráadásul, miután ezt bevégezte, még elvárná az általa megtagadott normák letéteményeseitől, hogy azok finanszírozzák. Ez abszurditás.

Ha a miniszterelnök önhibájából – mert nem igaz, hogy az euróválság miatt! -  kénytelen megragadni az IMF és az unió mentőkötelét, vajon hogyan képzeli egyszersmind provokálni mindkét partnerét? Miért reméli, hogy ha törvényt akar elfogadtatni, amely gyakorlatilag megszünteti a jegybank európai szabályoknak megfelelő függetlenségét, akkor Európa ezt majd lenyeli? Miért hiszi, hogy ha a magyar igazságszolgáltatást alkotmányban szentesített mamelukjai révén lényegében maga alá rendeli, akkor az alapjogi charta értelmében Európa nem tiltakozik? És végül: miért gondolja, hogy autoriter törekvései nem váltják ki Amerika és Európa együttes – és látni fogjuk, hogy felettébb hathatós – fellépését a demokrácia védelmében?

Orbánnak tudnia kell, hogy eszköztelenül áll azzal a világgal szemben, amelynek ugyan deklarált része, ám elszánt anarchistaként rombolja politikai eszményeit és gazdasági mechanizmusát. Ha másból nem, hát munkássága nemzetközi sajtóvisszhangból meg kellene értenie, milyen mértékben szigetelte el magát és kormányzatát a mainstream európai politikától, és menyire elvesztette személyes hitelességét mindazon fórumokon, amelyek az ország sorsára döntő befolyással bírnak. Az Európai Bizottság elnökének legutóbbi, minden tekintetben rendhagyó gesztusa, vagyis az a levél, amelyben Manuel Barroso maga követel törvényi változtatásokat Orbántól, mindennél jobban jelzi, hogy a magyar kormány kalandorkodása iránt eddig tanúsított, viszonylagos türelem mára végképp elfogyott.



Mészáros Tamás