A februári Holmi közölte először (itt a neten csak később lesz majd olvasható), most a Népszava Online is közli. Grecsó írja a versről:

"Kevés ilyen fontos verset olvastam éltemben, mint Kemény Búcsúlevele. Egy sora sem hagy nyugodni. Imádom és tagadom egyszerre, de mindenek előtt: Keménynek köszönhetően végre tudom, hogyan akarok szeretni, és hogy ennek a szeretnek semmi, de egyáltalán semmi köze ahhoz, amit néhány száz hazaárulózó cinikus szeretetnek nevez."


Nagyon így van. Nincs mi hozzátenni. 

Álljon akkor itt a vers is:


Kemény István: Búcsúlevél

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél -
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszercsak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
végetérhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzádöregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet,
a fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.