Eddig nem jeleskedett a kormány abban, hogy intézkedéseiért vállalja a felelősséget, de a 2011-es költségvetési év kezdetével az elődökre mutogatásnak vége. A 2010-es számok pedig minden ellenkező állítással szemben éppen azt bizonyították, hogy elegendő lett volna a korábbi kormány gazdaságpolitikáját folytatni, meg lehetett volna spórolni a különadókat és a magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolási kísérletét, ahogy az a későbbi számokból igen pontosan levezethető. Ez az írásom amúgy a pénteki VG-páholyban megjenet azonos című cikk részletesebb változata, aminek kapcsán egyúttal azt is jelzem, hogy jelen gondolataimmal a 2010-es költségvetési évről szóló vitákat Bajnai Gordonnal is egyeztetve részünkről lezártnak tekintjük.

2011 viszont súlyos, az éves hiánycél közel húsz százalékát kitevő finanszírozási lukkal indult, amely vészjósló strukturális problémákra és lassan visszahízó költségvetési kiadásokra utal. Az elmúlt három évben ez a hónap rendszeresen többletet mutatott, az azt megelőző évek költségvetési pályája pedig ne legyen összehasonlítási alap, mert eleve nem lenne szerencsés, ha újra visszaköszönne. Ennek hatása idén a magánnyugdíjpénztári számlák államosításának köszönhetően persze még nem fog megmutatkozni, de jogosan tarthatunk tőle, ha úgy látjuk, hogy a költségvetésünk strukturális egyenlege 2009-ben és 2010-ben érte el legjobb állapotát, s most irányt vált és visszakanyarodik a 2006-os pályája felé. A megugró januári hiányra adott hivatalos magyarázatok ráadásul a lehetségesek közül nyilvánvalóan a legvalószínűtlenebbek. Nincs sok értelme ugyanis azt állítani, miszerint idén azért halasztották nagyobb arányban az adózók az év végi jutalomfizetést, mint tavaly, mert 2011-től lényeges adócsökkentéssel számolhatnak, hiszen a 2010 eleji adócsökkentés jóval nagyobb volt, mint a mostani, ráadásul jóval nagyobb számú adózót is érintett. Félő, hogy a jövedelemadókban mutatkozó egyhavi, mintegy 30 milliárdos bevételkiesés sokkal inkább annak tudható be, hogy az új adózási szabályok közeledtével megindult a munkajövedelmek ismételt visszaszorulása és tőkejövedelemmé változtatása, hiszen idéntől újra megéri az önfoglalkoztatóknak minimálbér után fizetni a havi adó- és járulékterhet és a jövedelmük fennmaradó részét osztalékként kivonni. Mindezen jelenségekért azonban már nyilvánvalóan nem hibáztatható bármely korábbi kormány.

Persze a tavalyi évvel kapcsolatos nemtelen kritikáknak sem volt több alapja. Az év végével bebizonyosodott, hogy a bevételek bizony az új kormány minden intézkedései, a különadók, vagy a magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása nélkül is teljesültek volna. Eközben a kormány összesen legfeljebb a GDP 1 százalékát alig meghaladó egyenlegkorrekciót hajtott végre, melynek szükségessége már felerészben saját intézkedéseinek volt köszönhető. Így kiderült, hogy a 2010-es költségvetésben eredendően éppen akkora, a GDP fél százalékának megfelelő feszültég volt, amelyet a Bajnai kormány az átadás-átvétel során jelzett. Ettől valamivel nagyobb, 4,8%-os hiányt jelzett előre egyébként Varga Mihály, a tényfeltáró bizottság elnöke őszi jelentésében, melyben már nyilvánvalóan megjelentek az új kormány működése alatt bekövetkezett árfolyamgyengülésnek, a kamatfelárak emelkedésének, illetve egyes intézményi kiadásnövekedést eredményező kormányzati intézkedéseknek a számszerű hatása is. Végül is az új kormány összességében tehát ekkora, a GDP 1 százalékának megfelelő kiigazítást hajtott végre, melynek nagyságrendileg a fele tehát az új kormány lépései miatt váltak szükségessé, másik felét a Bajnai kormány előre jelezte, illetve sorvezetőt is adott a kezeléséhez, s összességében mindez pontosan tükröződött Varga Mihály számításaiban is. Matolcsy György és Varga Mihály számításai között viszont éppen 600 milliárdnyi a különbség, s ez a 600 milliárdos eltérés az, amit soha semmilyen épelméjű számítás nem igazolt vissza, csak a politikai propaganda harsogta fennhangon. A 2010-es év államháztartási adottságait tehát sok más ország irigyelte volna tőlünk, és messze nem indokolták azt a gazdaságpolitikai kapkodást, ami az elmúlt nyolc hónapban folyt, s amelynek hátrányos növekedési hatásait és tartós pénzügyi egyensúlytalanságot eredményező elemeit még hosszú évekig szenvedni fogja az ország.

Sajnálatos újra és újra látni, hogy a kormányzati gazdaságpolitika azonban még mindig nem a fenntartható pálya kijelölésében, hanem a számok manipulálásában fitogtatja erejét. A tavalyi évre nézve javasolt intézkedések alig több mint 100 milliárdot elérő egyenlegjavulást kellett, hogy biztosítsanak, ekkora volt az ismert kockázat a nyár elején, melyre elegendő lehetett volna a Munkaerő-piaci Alap, a gyógyszerkiadások és néhány más hasonló területen mutatkozó ésszerű mértékű megtakarítási lehetőségeket kimunkálni, ahogy azt a korábbi bejegyzésben már idézett átadás-átvételi dokumentáció részletesen felsorolta. Az idei korrekciós igény azonban az egykulcsos adó bevezetésének következtében nagyságrendileg 600 milliárdra nőtt, mely tehát megint nyilvánvalóan az új kormány intézkedéseinek következménye. Az a körülmény, hogy ezt a 600 milliárdos megtakarítást a jelenlegi kormány eredetileg ugyanazokból a tételekből próbálta volna összegereblyézni, melyek a tavalyi korrekciót biztosították volna, semmilyen módon nem támasztják alá, hogy tavaly is ekkora lett volna a szükséges kiigazítás. Már csak azért sem, mert ezekből a tételekből a GDP fél százalékának megfelelő megtakarítás talán összejöhet, de az hiú ábránd, hogy alkalmas lenne tartós, 600 milliárdos kiadáscsökkentés elérésére. Ez is lehet az oka annak, hogy az előzetes hírek szerint a kormány a februárra ígért szerkezeti átalakítások helyett a közelgő Orbán-csomagban jelentős arányban újra az adóemelések eszközéhez tervez nyúlni, hasonló módon, ahogy a 2006-os választások utáni költségvetési kiigazítás is történt, már akkor is évekre megrongálva a gazdaság versenyképességét. A kiszivárgó intézkedések némelyike ráadásul aggasztóan rossz szerkezetű és hatású lehet mind a növekedésre, mind a foglalkoztatásra.

Nem kérdés például, hogy a járulékminimum bevezetése éppen az alacsony jövedelműek és alacsony képzettségűek, illetve a kis- és középvállalkozások körében növeli a munkaerőköltségeket, azaz ott, ahol egyébként is súlyos foglalkoztatási problémákkal küzd az ország. Különösen pikáns ez az ötlet annak fényében, hogy a tényleges jövedelemmel arányos járulékfizetést kikényszerítő szabályokat az év végével a parlament hatályon kívül helyezte. E két intézkedés eredményeként tehát a magasabb jövedelmű önfoglalkoztatók legális lehetőséget kapnak a magasabb járulékkötelezettségek elkerülésére, míg az alacsonyabb jövedelműek után kellene többet fizetni. Nehezen követhető az intézkedés logikája és vitathatatlan a foglalkoztatást visszafogó hatása is.

Talán ésszerűbb lenne ehelyett a szuperbruttó adóalap kivezetésének újbóli átgondolása, illetve kompromisszumos megoldásként járulékok egységesítésével és a teljes bérköltség bruttósításával történő elvégzése. Ennek keretében az idén kialakított jövedelemadó kulcsok változatlanok maradhatnának, eltűnne a szuperbruttó adóalap szabályrendszere, viszont a járulékok teljes egésze a munkavállalót terhelné, akinek cserébe ugyanilyen mértékkel növekedne a bruttó bére. Mindezek eredményeként a nettó jövedelmek nem változnának, viszont nem is következne be semmiféle bevételkiesés a szuperbruttó adóalap kalkulációjának kivezetése miatt. Ráadásul talán látható presztízsveszteség nélkül lehetne megszabadulni attól a szabályozástól is, melynek keretében a megmaradt magánnyugdíjpénztári tagok munkáltatói járulékbefizetései után nem jár szolgálati idő és így állami nyugdíjjogosultság, s ezzel akár elkerülhető, vagy megelőzhető lenne egy későbbi alkotmányossági vagy strasbourgi fiaskó.

Mindezek egyébként csupán példák jó szándékú szakmai észrevételekre, amiknek viszont úgy tűnik, ez a blog marad a fóruma, mert racionális szakmai párbeszéd helyett sajnos továbbra is a felelősségelhárítás és a lejáratókampányok töltik ki a kommunikációs felületeket. Pedig bizony lehetne ez másképp is.