Nem tévedés, nem elírás, a magyar Kim Dzsong Il megszületett, és hasít az „ő szeretett népe” között. A különbség éppenséggel annyi, hogy nem Phenjanból indul országjáró körútjára, hanem Budapestről, nem a Koreai Munkáspárt főtitkára, hanem a magyar kormánypárt elnöke. Politikai kreativitása, nyitottsága és bolsevik világnézete azonban nagyban hasonlít a napokban éppen (egy)pártkongresszust rendező ázsiai diktátoréhoz. Erőltetett lenne talán az analógiám? Na, akkor lássuk!

A "Kedves Vezető" Észak-Koreában éppúgy jár „övéi” között, mint a "Nemzeti Együttműködést Megtestesítő Vezető" saját, csak tőle és a Párttól függő szolgái között. Csak az fényképezheti, akinek ő engedi, csak annak nyilatkozik, akinek ő akar, pontosabban csak az kérdezheti, akinek ő ezt megengedi, csak annak válaszol, aki pártvonalon az övé. Ahogy nem érdekli a betonkommunista észak-koreai vezetőt saját országa és a világ nyilvánossága, éppúgy nem érdeklik Orbánt a nemzet fülkeforradalmat és pálinka-szabadságharcot elutasító polgárai. Ő a Vezér, aki megközelíthetetlen, aki mindenekfelett áll, akit körülbelül annyira hoz lázba a másként gondolkodók tömege, mint a jövő évi költségvetés sorsa.

A narancsszínbe bújt bolsevizmus gondolata nem ma jutott eszembe, ez irányú „észrevételemet” már a legutóbbi Fapados Szalonban is megosztottam a nyilvánossággal, ám most mit ne mondjak, megnyugtató, hogy nem lőttem mellé. Orbán Viktor ugyanis továbbírja a bolsevizmus történetét.

Kezdi azzal, hogy útra kell. Mindezzel semmi gond nincs, lenne mit magyaráznia a devizahiteleseknek, és hátha összefut egyikkel-másikkal országjárása során.  De Orbán éppen ezt nem akarja, épp ettől retteg: a számonkéréstől, a bírálattól, az igazságtól.

Ezért megy csendben, titokban és a sajtó többségét kizárva kis helytartóihoz, biztatva őket az önkormányzati küzdelemre. Bár ez nem olyan könnyű, hiszen Veszprémben például még őket sem értesítette, hol is hódolhatnak majd neki. A kis helytartók felsorakoztak itt, a Vezér meg megjelent ott. Sebaj, a szervilizmus nem ismer határokat, végül csak egymásra találtak politikai félhomályukban. A Vezér pedig elégedett, kezet rá a káderekkel, majd eltűnik a választások idejére Narancs Kávézóra átkeresztelt kocsmában. Ahogy tenné azt Kim Dzsong Il, aki látogatása alkalmával vörösbe burkolt kerámiakészítő üzemben parolázna.

Szóval Orbán látogatásáról senki nem tud, senki nem állíthatja meg egy szóra, senki nem kérdezheti meg tőle, hogy vajon most beszél igazat, vagy Kötcsén néhány hete.

Következő állomás Szombathely, nyilvánosság itt is kizárva, kérdezni az kérdezhet, aki narancsban van, akinek pártigazolványa „Szeretlek Viktor!” felirattal ékeskedik. Hirtelen azonban felbukkan egy nem várt vendég, Ipkovich György szocialista polgármester személyében, aki aztán kérdésekkel halmozza el Orbánt, zavarba hozva ezzel a Vezért. A Fidesz közleményéből azonban mindez kimarad, csak arról szólnak a hírek, hogy Orbán a helyi fideszes polgármester-jelölttel találkozott. Ez olyan körülbelül, mint amikor Sztálin „lesatíroztatta” Trockij alakját a Leninről készült közös fotóikról. Cenzúra akkor, és cenzúra most: Észak-Koreában és Szijjártó sajtóközleményeiben.

„A király meztelen”, le kell leplezni hazugsággyárát. Ha ez megvan, akkor lassan el is indulhat Észak-Koreába, a neki való elvtársai közé.

Hosszú, de jó út lesz az is!