Nos, talán érthető, hogy időre van szükségem, ha arról akarok dönteni, a nagyjából egyéves válságkezelő pénzügyminiszteri ténykedésem után mibe is vágjam a fejszémet. Azt már jó előre tudtam, hogy semmiképp nem szeretnék visszatérni a miniszterségem előtti vállalatvezetői pozícióba. S nem csak azért, mert korábbi cégemmel már a miniszterségem kezdetén eltérően értékeltük, hogy milyen arányokat illő kialakítani a köz- és a magánérdekek érvényesítésében, ami miatt kapcsolatunk már akkor sem volt felhőtlen s azóta talán csak romlott. De emellett persze azért is, mert kevéssé lenne inspiráló újra belekezdeni abba a munkába, amit egyszer már lezártam. Így akár nagyvonalúan meg is feledkezhetek azokról a sérelmekről, amelyeket olyan volt kollégák okoztak, akik személyemben nem vagy nem csak az együttműködő és segítő partnert, hanem a karrierlehetőségüket korlátozó konkurenciát és a nehezen legyűrhető riválist látták, s így távozásom után mindent megtettek, hogy akár cégen belül, akár még cégen kívül is rosszhíremet keltsék.

Másrészt viszont abba a hibába sem szeretnék esni, hogy jelentőséget tulajdonítsak bármiféle presztízsszempontnak, amikor jövőbeni elfoglaltságot keresek magamnak. A globális pénzügyi válság közepén folytatott pénzügyminiszterkedés után egyébként is értelmetlen lenne az alapján válogatni az adódó lehetőségek közül, hogy melyiknek milyen a társadalmi vagy szakmai presztízse, mert ebben a tekintetben a közeljövőben nehéz lenne rálicitálni a legutóbbi munkakörömre. De egyébként sem vágyom olyasfajta feladatokra, amelyek úgy jelentenének napi tíz vagy tizenkét órás elfoglaltságot, hogy abból jelentős részt formális rendezvényekre, fogadásokra járva, vasalt öltönyben reprezentálva kelljen eltölteni. Az talán már miniszterségem alatt is kiderült, hogy a külsőségekkel való foglalatosság nem tudja huzamosabb ideig lekötni a figyelmemet, s jobb szeretek érdemi munkát végezni.

Annál többet foglalkoztatnak mostanság a hazai vállalati szektorral kapcsolatos szakmai kérdések és feladatok, a vállalatfejlesztés- és irányítás, a termelékenység, innováció, tőkebevonás és növekedés egyes vállalkozások szintjén megoldandó problémái. Az egyébként szép számban adódó feladatok közül azok inspirálnak leginkább, amelyek valamilyen módon kötődnek belföldi vállalkozások fejlesztéséhez és növekedéséhez, a hazai kis- és középvállalkozói szektor, illetve általában a hazai gazdaság és gazdasági szereplők megerősítéséhez. Ebben a tekintetben remélem, hogy akár külső szakértőként, akár személyes közreműködői státuszban is érdemben fogom tudni hasznosítani a menedzsment tudományokban, a pénzügyi ismeretekben, a befektetői és üzleti kapcsolatépítésben vagy általában a vállalatfejlesztésben szerzett ismereteimet. S bízom benne, hogy mindez a lehető legtávolabb esik majd a politika zavaros világától.

Az önfeledt nyári fesztiválozás forgatagában sok ismeretlennel volt alkalmam a legváltozatosabb beszélgetéseket folytatni. Egyesek olykor csak azt firtatták, hogy vajon honnan, melyik tévéműsorból lehetek olyan ismerős, mások rövid, sokszor meglepően pozitív értékelést adtak az egyéves kormányzati munkánkról, míg megint mások már néhány pohár ital után gazdaság- és társadalomfilozófiai fejtegetésekbe is belekezdtek. Ezen beszélgetések egyikében fejtette ki egy vélhetően még egyetemi tanulmányait folytató, lassú, de választékos beszédű srác, hogy az ő szemében mindenki erkölcstelen, aki az anyagi gyarapodás átlag feletti szintjét éri el, mert azt bármilyen üzleti sikernek is köszönheti, ha közben emiatt az átlagosnál többet vesz ki a közösből. Nem azért szálltam vele vitába, mert meglepett volna, hogy a vulgármarxizmusnak ez a szélsőséget változata még mindig ilyen mértékben befolyásolja a közgondolkodást, ráadásul láthatóan a fiatalok körében is. Hanem azért, mert mindig is zavart, ha valaki logikailag hibás vagy hiányos gondolatmenetből vont le határozott következtetéseket. Márpedig ebből a fejtegetésből kimaradt egy fontos szempont, mégpedig, hogy azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ki mennyit tett be a közösbe. Azaz nem csupán valamiféle gazdasági darwinizmus, s még csak nem is a Max Weber-féle protestáns etika alapján tartom védhetőnek az üzleti, pénzügyi vagy egyéb sikerekre való természetes emberi törekvést. Hanem azáltal, mert tévesnek tartom azt a megközelítést, mely szerint az anyagi gyarapodásért folytatott küzdelem szükségszerűen valamiféle nulla összegű játszma, s ha valaki sikerrel veszi az akadályokat, akkor elkerülhetetlenül másokat károsít meg. Ezzel szemben ideális esetben az anyagi vagy bármilyen más boldogulásért végzett alkotó emberi tevékenység az új értékek teremtésének és szaporításának képességével bír, azaz eleve gyarapítja azon javak összességét, melyen egy társadalom tagjai osztoznak. S ha mindez megfelelően szabályozott és morális korlátokkal is megerősített keretekben történik, melynek során ma már nem marad figyelmen kívül a föld és a természet erőforrásainak véges mivolta sem, akkor bármiféle üzleti sikerek és anyagi gyarapodás hajhászása akár mások sikereit és gyarapodását is szolgálhatja. Persze tisztában vagyok vele, hogy az idealisztikus elméletek gyakorlati megvalósíthatóságát megszámlálhatatlan hétköznapi példa cáfolhatja a korrupció, az önös üzleti érdekek mások kárára történő érvényesítése, vagy akár csak az önkorlátozás nélküli, közérdeket figyelmen kívül hagyó vállalati magatartás ismert esetei közül. De mindezek nem szolgálnak kellő indokot sem arra, hogy eztán minden üzleti siker az erkölcstelenség bélyegét viselje, sem arra, hogy idejekorán feladjuk a közös értékeket és javakat is szaporító anyagi gyarapodás lehetőségét. Beszélgetőtársam megígérte, hogy ő is tesz majd egy próbát.