Amikor már előáll az a helyzet, hogy helyzetek megítélésében, szabályok alkalmazásában egyetlen egy viszonyítási pont létezik számunkra: kedvenc csapatunk pillanatnyi érdeke és haszna, akkor jobb ha megállunk, kihagyunk 1-2 meccset a vébéból, veszünk egy hűs fürdőt, iszunk egy jeges limonádét, vagy elővesszük a Háború és békét, vagy a Közönyt, hogy visszatérjünk minimálisan az emberi létezés szintjére.

Vigyázzunk, ha felhív egy barátunk, hogy a spanyolok gólja 22 centis les volt, vagy hogy Suarez kezezését Appiah lesállása előzte meg, mert ez már leránt a konkrét gondolkozás szintjére. Összmagyar nemzeti ideg- és elmebaj a játékvezető ténykedésének elemzése – nem a Larionda, vagy Rosetti-típusú tévedésekre gondolok – valószínűleg Blatterék eddig ezért álltak ellene a videóbíró bevezetésének, nem akarják, hogy magyar szintre csússzon a világ labdarúgása. Ebben a helyzetben nehézséget okoz, akár csak  2-3 tény között fennálló logikai kapcsolat felismerése, vagy ellenkezőleg: sohasem volt, tények fölött lebegő összefüggésrendszer csak általunk történő meglátása mint például az angolok elveszejtésére küldött uruguayi, argentin játékvezetői hármasok küldetésszerű ténykedése, vagy a nemzetek futballmegváltójának, Argentínának az angolszász világösszeesküvés általi elveszejtése.

Ilyenkor minden sportszerűség elveszik a szurkolóból, a becsület, és ellenfél tiszteletének helyén a végtelen szerencsétlenségnek köszönhetően meccset elvesztő ellenfél fölötti kárörvendő diadalérzés vegyül a kisebbrendűségi érzést ciklikusan váltó felsőbbrendűségi tudattal. Az Uruguay-Ghána meccset követően ünneplő győztes csapat szurkolói hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a csapatuk által valójában elveszített meccsen a sors szeszélyes játéka csinált belőlük vesztesből győztest. Ami nem mást erősít, mint a babonaság (Isten keze és a megmentő kapufa csókolgatása) tiszteletét. Mindezt pedig a fekete emberek szerencsétlensége tudatának újabb erősítése árán.  No, mindegy, tudjuk a futball igazságtalan.  De azért az már sok, hogy Suárezt nemzeti hősként tisztelik hazájában. Azt hiszem, sokan hozzá hasonlóan, talán reflexből is, kiütötte volna a biztos gólba tartó labdát, a játékvezető sem tehetett mást, mint piros lap kiosztása mellett 11-est ítélni, de miután a ghánai csatár kihagyta a 11-est, és az egyértelműen elvesztett meccs Uruguay számára győzelemmé változott, illene csendben ünnepelni, meg nem sértve a szabálytalanság és szerencsétlenség miatt kiesett ellenfelet. Suárez ünneplésével a törvénytelenség került piedesztálra Uruguayban.

Amikor a győzelem nem a teljesítmény, hanem szerencse és szerencsétlenség kérdése, akkor az öröm a kárörvendés szintjét éri el, az az egyik legsúlyosabb bűn: a sors által sújtottak fájdalmán való örvendezés. Annak azért örülhetünk, hogy Maradona rózsafüzért szorongatva nem fog meztelenül rohangászni Buenos Aires utcáin, ahogy azt beígérte vébégyőzelem esetére. Németország szép focival győzte le a barokkos argentinokat. Ha Maradona nyilatkozataira gondolunk, azt mondhatjuk, hogy bedugatott a nagyokat szóló száj.

A dél-amerikai focit leginkább fertőző gondolat a zsenielmélet. Mindig különleges klasszisaikban bízva akarnak meccset nyerni, ezért feledkeznek el az összjátékról és sokszor a másik tiszteletéről is. Tévez még most is azt mondja, hogy Németország és Hollandia klasszisok nélkül jutott a négybe. Úgy látszik ez a gondolat lett a vesztük is. A törzsi babonaságok tudatával játszó labdarúgók számára természetes, hogy a meccset nem kell megnyerniük, hanem az ellenfélnek kötelezettsége hogy behódoljanak.  A hazájában istenként tisztelt Diego Maradona csak ennyit tudott hozzátenni a labdarúgáshoz: Argentína válogatottját lehúzta a törzsi babonaságok szintjére. Törvényszerű volt a bukása.