Ránk öntötték a labdarúgást irgalmatlan dózisban. Vébé van, mindenki erről akar beszélni, gondolkozni, és elmesélni, hozzátenni saját történetét. A labdarúgás korunk egyik legátfogóbb szabadon tágítható metaforája, amely a kor megértését talán legkönnyebben elősegíti. A metaforikus keretben egy elképesztő eposzi folyam hömpölyög, amely magába foglal, regéket, hőstörténeteket, meséket és példázatokat, mítoszok születnek és sorstragédiák döntenek romokba életeket, pályafutásokat. Egy vébé leporellóján a jelenkor teljes szellemi lenyomata látható, szemünk előtt történik a korszellem teljes kifejlése, amely hallatlan intenzitással sulykolja belénk korszakunk közhelyeit. A világbajnokságok története igazából egy Forrest Gump-i filmeposz témája lehetne, amely jellemzően be tudja mutatni az elmúlt nyolcvan évet. Azt, hogy egy mai ember hogyan gondolkozzon a dolgokról, ma már nem november 7-i ünnepélyek, hanem a vébémegnyitók határozzák meg.

És ezt tudatosan fel is használják. A XX. században demokráciák és diktatúrák – jól, rosszul – próbálták megtalálni azt a gondolatot, szervező erőt, amely egy társadalom működését dinamizálni tudja. Mára ez az erő világszerte egyértelműen a labdarúgás, és ezzel a politikusok is tökéletesen tisztában vannak. A franciák sorstragédiája egyenesen a köztársasági elnökig ért. Amint hazaér a csapat Sarkozy személyesen akarja hallani Henry szájából, hogy valójában hogy történt, és Malouda is el akarja mondani a köztársaság elnökének, hogy mit látott.
Mi ebbe azért annyira nem látunk bele, de az világos, hogy a franciák története egy klasszikus sorstragédia, a hübrisz (a kevélykedésből elkövetett vétek) és annak a sors általi megbüntetésének története. Arra csak kevesen emlékeznek, hogy Domenech szövetségi kapitány négy éve azért hagyta ki Pirést a keretből, mert rossz volt annak a horoszkőpja, de Henry kezesgóljától hónapokig zengett a világ, amely miatt az írek meg lettek fosztatva a megérdemelt továbbjutástól. A kedélyeket tovább borzolta a francia válogatott néhány tagjának az ügy kapcsán tett nagyképű nyilatkozata. Úgyhogy az egész világ futballközvéleménye az írekkel együtt megnyugvással vette tudomásul a francia válogatott szétesését, mint az említett kezesgól miatt bekövetkezett igazságos ítéletet. (Amit mi is várunk évek óta a 78-as argentin-magyar óta Törő és Nyíl összerugdosásáért, vagy Maradona ’86-os kezeséért, na, talán majd ezen a vébén.) Ehhez még hozzájárultak az iszlám vallású Ribéry és válogatott társai szexbotrányai. Úgyhogy így már jobban látható a vébék történetének legnagyobb szétzuhanásának a háttere.

Most, hogy írom ezt az írást, még kérdés, hogy az angolok is hasonló csúfsággal végzik-e, vagy csak szokásos szerencsétlenkedéseik után ismét melléjük áll a birodalmi szerencse. (Emlékezzünk, Churchill szerint Indiát is minden szándékuk ellenére egy Mr. Bean-i léptékű szerencsétlenkedési sorozat után voltak kénytelenek elfoglalni.) Hogy talán most kivételesen mégsem happy end várható, azt már féléve előre vetítette a Terry-ügy. Meg most történt egy eset, ami talán azt mutatja, hogy a szerencsétlenkedésen átlendüléshez szükséges hősi légkör most valahogy hiányzik britjeinkből. Szinte egy régi Robin Hood-i történet elevenedik meg szemünk láttára, amikor egy egyszerű Nottingham Forrest-i szegénylegény (jelen esetben ingatlanhitel-ügynök) betéved (wc-t keresve) a királyi udvarba (az angol válogatott öltözőjébe), ahol az ajtóban rögtön a király (David Beckham) fogadja, akinek elpanaszolja a főurak visszaéléseit (nem hajtottak a meccsen). Ingatlanügynökünk rögtön felkínálja a meseszerű zárást: vagyis a fiúk azért hajtsanak, hogy a vébén söröskorsóval a kezében sínylődő ingatlanügynöknek vígasztalást adjanak. Ezen nem kapott a narratívára érzéketlen angol válogatott, hanem panaszt tettek a vébé szervezőbizottságánál a biztonsági előírások megsértése miatt. Néhány éve még egy ilyen történetből egy lelkesítő legendát csinált volna az angol sajtó, most az látszik, hogy a magukat hülyére kereső Premier League-sztárokban, egykori külvárosi gyerekekben még annyi hősi érzék sem maradt, mint egykori elődjükben Gascoigne-ban, aki lehet, hogy végig bohóckodott egy-egy világversenyt, de az angol szektor tombolt egy-egy cselére, vagy gesztusára. (Most nézem: a szlovénok elleni meccsen kezdenek focizni, talán végre belendülnek, bizonyítani akarják, hogy nem esnek úgy szét, mint a franciák.)
Itt merül fel az a kérdés, hogy sok olyan sztár, aki a PL-ben, egyéb bajnokságokban, vagy a BL-ben villog, a nemzeti válogatottban hasonló nagynevű csapattársakkal, miért nyújt egészen szürkét. Sok alappal bíró magyarázat létezik erre a kérdésre, én most csak egy szempontra hívnám fel a figyelmet: egy csapatban szereplésnek nem csak szakmai, taktikai vagy személyi összefüggései vannak, hanem amikor egy játékos egy klubban pályára lép, akkor vele együtt a pályán megjelenik a klub egész egzisztenciája valósága, jelentése, szellemisége, múltja, szakmai és tőkeereje. Egy-egy játékos megmozdulásában mindez a nehezen megfogalmazható háttér mind megjelenik. Egyszerű példa: láttuk a Hamburgban: Nistelrooy itt egészen más játékos, mint volt Manchesterben. Az angol válogatott más jelentéseket ébreszt, más szellemi viszonyrendszert mozdít meg a szurkolókban – hogy ne menjünk messzire, mondjuk a skótokban - mint az MU. A Reál Madrid költségvetése pl. 8-szorosa a spanyol szövetségének, vagy például Magyarországon egy Fradi-szurkoló, ha túl sok az újpesti a válogatottban, biztos, hogy ellene szurkol.

(A szabadság ereje: Közben továbbjutott Anglia és Amerika is – amerikaiakhoz méltó módon a 91. percben – akár a II. világháborúban.)

Még egy kérdés: a magyar tévéközvetítések állandó kérdése, amit sms-ek özöne is támogat: mikor várhatunk támadófocit? Bizony szembe kell néznünk azzal, hogy véget ért az a korszak, amikor az Aranycsapat esetében nem volt gond, hogy sose kaptak 2-3 gólnál kevesebbet, mert 3-nál majdnem mindig többet lőttek. Ha nem, akkor ki is kaptak, sajnos, pont a vébédöntőben. Így soha nem tudhattuk meg, hogy Grosics Gyula milyen kapus lett volna, ha védekeznek előtte. Ugyanúgy, ahogy a kalandozáskori, majd kuruc hadrendet is meghaladta az idő, a magyaros támadófoci illúziójával is le lehet számolni, illetve ez akkor jöhet újra szóba reálisan, ha ezt egy betonbiztos védelem támogatja meg. Ilyen szempontból nekünk inkább Szlovénia lehet a példa, de a komoly támadófocit játszó csapatok is olyan védőkkel rendelkeznek, mint Maicon, Lució, Heinze vagy Puyol.

Míg az előző vébé a szervezettségről szólt (világbajnok a római légiókat idéző Olaszország lett), a mostani a szervezettség meghaladásáról szólhat. Vagyis a támadások taktikájának, technikájának finomodnia kell. De aki azt hiszi, hogy pusztán a játékosság lesz a kulcsa a szervezettség meghaladásának, az nagyon téved. A futball egyik fő eleme az akaratérvényesítés, így a játékosság mellett szükség lehet egy jó adag könyörtelenségre is.