Újabb vébé, újabb mérhetetlen kínok. Legalábbis a magyar nézőknek mindenképpen. Nekünk ugyanis nem csak a vuvuzela hangjaival kell megküzdenünk, hanem a tévéközvetítők agy(szörny)szüleményeivel is. Mindamellett, hogy teljes erejében kiteljesedve tobzódik szemünk előtt az egykori Knézy-iskola, ismét láthatjuk, hogy a futballközvetítések mentalitástörténetünk leggazdagabb példatárát adják, és ez az a pillanat, mikor megérthetjük, hogy a futball, mint metafora, hogyan kapcsolódik össze a nemzeti metaforával, és hogyan érthetjük meg leginkább jelenkori nemzeti jellegzetességeinket.

A Knézy-iskola: amikor a Kádár-korszak ideológia-vezérelt műsorpolitikájának szeszélyei folytán egy egykori kosaras kezébe került a futball-közvetítések fölötti teljes ellenőrzés, még nem lehetett sejteni, hogy milyen közromlást idéz elő az egész futballközeg mentalitásában a kezdetben csak teljesen szakszerűtlen közvetítés. Az ma is érzékelhető, hogy a tévériporterek szakszerűtlensége nagyrészt abból fakad, hogy képtelenek megítélni, ha például felpattan egy labda, mennyivel másabb technikai megoldásra van szükség. A zárt teremben, egyenes szilárd talajon végzett sportoknak alapvetően más a fizikájuk, mint a labdarúgásnak, és ez az, amit a teremsportok művelői soha nem tudnak megérteni. Ez az értetlenség tükröződik sokszor a mai Telesport szerkesztőinek, sportriportereinek arcán. Amikor Gundel-Takács arról értekezik, hogy egyszerűen a lövésnek kaput kell találnia, vagy Mérey Andrea arcán a fontosság kifejezésével mondja meg nekünk a tutit, hogy Spanyolország válogatottja is gladiátorokból és nem focistákból áll, akkor kiáltunk fel üvöltve és reveláció-szerűen megértjük a magyar labdarúgás 35 éve tartó vesszőfutásának okait.

Egy barátom feldúlva hívott fel a brazil-koreai meccs közepén (az idei vébéközvetítésekből még nem sokat látva) : „Te ezek mindent így gyaláznak?” a kommentátorokra utalva. És valóban ekkor lehetett elgondolkozni azon, mi lenne egy brazil, spanyol (angolról nem is beszélve) válogatottból Magyarországon. És ekkor lehetett azt is látni, hogy az alapvető kérdésekkel nincsenek tisztában:

1. Ellenfél van a pályán – adott esetben Korea – amelyik minden erejével azon van, hogy kedvenc csapatunk minden megmozdulását hatástalanítsa. Ergo: az ellenfél pont arra készül, hogy az általunk elvárt szép labdarúgást meghiúsítsa.

2. Taktikai harc folyik: egy csúnya győzelem többet ér, mint egy szép vereség. Igaz, hogy történelmi tapasztalatunk és a magyar néplélek alapján többet ér nekünk a „szép, nagyszerű halál” Petőfi, Vörösmarty, mint a csúnya győzelem, de ideje lenne, hogy ha más nem, a futball megtanítson minket az effektivitásra és a teljesítmény tiszteletére. Jobb győzni, mint kikapni, vagyis védekezni muszáj.

3. Van formaidőzítés, ami más jellegű egy egy hónapos bajnokságra és másfél hetes csoportkörére, mint egy 10 hónapos bajnoki időszakra. Ha ez első körben remegnek a lábak az a fizikai felkészülés adott szakasza miatt is lehet. Tudvalevő, hogy egy magas szintű fizikai terhelés a technika ellen hat a futballban, valamint azt, hogy egy vébé esetén a csúcsidőszakra történő formaidőzítés nem e legegyszerűbb: Aki az elején friss, erre könnyen rámehet a vébéje.
Persze egy-egy valóban szakkomentátor (Bánfi Jani, Mészöly Géza) csendesen próbálnak szakmai alapú ellenvetéseket tenni, de a futballközvéleményt maguk mögött érző futballnéptribunok sorra fogalmazzák meg a gólösszefoglalók törzsközönségének megfellebbezhetetlen véleményét. Nekünk már csak egy dolog vigasztaló, hogy most már béna Torres, Eto’o, CR, Drogba és David Villa is.