Nem sokat késlekedett a Fidesz azzal, hogy a megosztás politikáját kormányzati szintre emelje. Hazánk viszonyainak állóháborúvá alakítása után, most nemzetpolitikai, külpolitikai és szomszédsági szinten kezdődik el az, amelyre Európának a legkevésbé van szüksége. Terítékre került a kettős állampolgárság ügye, amolyan Fidesz módra: elefántként a porcelánboltban.

Az a (kül)politika már eleve nem lehet sikeres, amelyre egyik fél, ez esetben a szlovák miniszterelnök, az egyébként az európai stílustól és kultúrától távol álló Robert Fico (és így Szlovákia) úgy reagált, hogy azon magát magyarnak valló, de szlovák állampolgár, aki élni kíván a kettős állampolgárság lehetőségével, azzal „előfordulhat”, hogy kizárják a közfeladatok és állami tisztségek ellátásából, sőt talán állampolgárságát is elveszítheti. Teljesen mindegy mit gondolunk magáról a kezdeményezésről, ha eleve ez lehet rá a válaszlépés, abban az esetben a további megfontolásnak és előkészítésnek még nagyon is helye van. Az utóbbi évek ügyeit és reakcióit (pl.: dunaszerdahelyi focimeccs utóélete, Sólyom László esete a komáromi hídon, nyelvtörvény stb.) elnézve, várhatóan keserű és fájdalmas „élmény” lesz magyarnak lenni Szlovákiában, még akkor is, ha határon túli nemzettársaink szlovák állampolgárok (is): túszul ejtette őket a szlovák belpolitika, melyhez Orbán újabb ürügyet szolgáltat.

Nem tudni – illetve dehogyis nem – milyen következményekkel jár az, ha egy ultranacionalista párt meglovagolja a „magyar kártyát”, feszültséget keltve országhatáron belül és kívül. A pozsonyi Sme napilap újságírója Morvay Péter a következőket írta a budapesti Élet és Irodalom hasábjain: „…józan ésszel a magyar oldalon is meg lehetne érteni, hogy ha a hatalmat mostanság megragadó miniszterelnök állandóan nemzetegyesítésről beszél, és Nagy-Magyarország matricával díszített autóban érkezik valahová, ha kormánya államtitkárainak irodáiban mindenütt Nagy-Magyarország térképek fogadják a külföldi látogatót, ráadásul a választásokon majd tizenhét százalékot szerzett a határmódosítást nyíltan követelő párt (amely az említett miniszterelnök és pártja cinkosságának is köszönheti azt, hogy elfogadhatóvá vált a társadalom nagy része számára), akkor még a legértelmesebb szlovákban is ott motoszkál némi gyanú és bizalmatlanság a szomszédos országgal, annak népével és e népnek szlovákiai „nemzetrészével" szemben. És ez az érzés befolyásolja, ahogyan még a legértelmesebb szlovákok is fogadják azt a lehetőséget, hogy a továbbra is Szlovákiában élő magyarok alanyi jogon, etnikai alapon tömegével kapnának magyar állampolgárságot.” Vészjósló mondatok ezek egy, a szlovákiai viszonyokat Semjén Zsoltnál jóval jobban ismerő kommentátortól, olyasvalakitől, aki minden nap a „bőrén érezheti” a magyar belpolitika exportját.

 Mi, innen Budapestről nem tudunk – nem akarhatunk – beavatkozni a szlovák politikai kampányba, és amennyiben ezt megpróbáljuk, úgy azzal csak kontraproduktív tendenciákat hívunk életre. A szlovákiai magyarok mindennapos és távlati problémái ugyanis Szlovákiában fognak megoldódni, nem pedig Budapesten, ezért a külpolitika és a határon túli magyarok képviseletének vonatkozásában az önmérséklet az iránymutató. Nem azért, mert ne lenne támogatandó a „maximalizmus politikája”, hanem mert azokra a magyarokra is kell gondolnunk, akiknek boldogulása Pozsonyhoz, Bukaresthez vagy éppen Belgrádhoz is kötődik. Mind munkahelyi, mind családi és baráti viszonyaik tekintetében. Ott kívánnak élni, maradni és gyarapodni: köztük vannak azok, akik nem akarnak az uniós csatlakozással egyébként is átjárható határokon átlépni.

Nem igaz, hogy mi szocialisták ne ismertük volna fel az állampolgárság megadása könnyítésének jelentőségét! Orbán Viktor előző kormányzása idején még éveket kellett várni arra, hogy valaki „hivatalosan” is magyar állampolgárnak tudhassa magát. Mire mi szocialisták átadjuk a kormányrudat, addigra ez az idő három hónapra rövidült, és egyetlen érdemi feltétele volt: Magyarország határain belül való tartózkodás. Ez utóbbit sem azért erőltettük, hogy egy újabb gátat helyezzünk a határon túli magyarok elé. Dehogy! Egyszerű érv állt ezen szempont mögött: az állampolgárság ügye elsősorban jogi, nem pedig szimbolikus, kulturális és nemzetpolitikai kérdés. Jogok és kötelezettségek tapadnak hozzá – évszázadok óta – amelyeken átlépni, nem hogy nem ildomos, de nem is lehetséges. Nem az a nemzetegyesítés, ha jogok és kötelezettségek egyensúlyának felborítása mellett adunk állampolgárságot határon túli nemzettársainknak. A magyarországi lakóhely, mint állampolgársági feltétel megszüntetése – ezt tartalmazza a Fidesz javaslata - az állam és a nemzet fogalmának Ficóra és Slotára jellemző összemosását eredményezi. Pedig tudjuk, hogy sok olyan magyar állampolgár van, aki más nemzethez tartozónak vallja magát és sok, a magyar nemzethez tartozó polgára van a szomszédos országoknak. Hatalmas és sérelmekkel terhelt a történelmi ív, mely Szent István soknemzetiségű országától napjaink nemzetállamokat erőltető politikájáig tart. Ez utóbbi pedig – ezt sajnos megtanultuk – állandó konfliktusokkal jár. Aki nem vesz tudomást erről a „közép-európai valóságról” az árt a határon túli magyaroknak és csak egy dolgot szolgál: konfliktusgerjesztést a szomszédos országok között, és nem utolsó sorban az országhatárokon belül. Bizony az utóbbi esetben is, mert Magyarországon 2004-ben, a kettős népszavazás alkalmával a választójogosultak alig 37 százaléka ment el szavazni, és alig több mint felük - a szükséges 25 százalék helyett csak 19 százalék - szavazott a kettős állampolgárság mellett, majdnem ugyanannyian pedig elutasították azt.

Miért is adtam azt a címet, hogy „gőzerővel előre a múltba”? Ma Európát két veszély fenyegeti: ha a kormányzati szintre „emelkedő” nacionalizmus és a hatalomtechnikának alárendelt nemzetállami ideológia felülkerekedik a józan ész politikáján és az idők szaván. Miért hatalomtechnikai ezen alárendelés? Ennek bizonyságául álljanak itt Mikola István 2006-os szavai: „Mert ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban.” Itt kerül napvilágra  a sanda szándék: szó sincs „szimbolikus nemzetegyesítésről”, csak ócska hatalmi taktikázásról.

A kettős állampolgárság kezdeményezése ebben a formában a határon túli magyarok érdekét egyáltalán nem szolgálja, Orbán és Vona közötti összekacsintást annál inkább.

A fentiek miatt utasítom el a törvénymódosító javaslatot.

A jövő elkezdődött!