Napjainkban kicsivel többről szól már a Nők napja, mint a közeli hölgy rokonaink, barátaink és ismerőseink virággal, meglepetéssel és kedves szavakkal való felköszöntése. Ezt az egyébként fontos gesztust részben már meghaladta a kor, bár az mit sem változott, hogy sokunk számára a nők a remény, a szeretet és az odaadás mentsvárai. Amíg a Föld forog – márpedig kicsi esély mutatkozik arra, hogy ez ne így legyen – addig a mindennapokban soha nem lesz felkavaróbb élmény, mint egy nő szeretete és ölelése. Számomra biztosabb támasz nem létezik, mint egy nő vagy egy hölgy, esetemben – és engedjétek meg az elfogultságot – édesanyám és feleségem tanácsa és bátorítása. „Általánosságok ezek!” – mondhatná most bármelyikünk. Lehet, de ha szívünkbe és lelkünkbe nézünk, akkor ez a „nagy általánosság” az élet legfőbb mozgatója.

Ahogy az emberiség lassan, de biztosan „ment bele” a modern társadalom történetébe, úgy egyre hosszabban lehetett már válaszolni arra a kérdésre: mit jelent nőnek lenni? Javaslom, hogy erre a kérdésre soha ne a férfiak vagy a nagybetűs Társadalom adja meg a választ, hanem a nőtársadalomnak legyen meg a joga ahhoz, hogy identitását meghatározza, és a kérdést megválaszolja. Társadalmaink ugyanis még a huszadik században is a „férfiuralom” bűvöletében és a nők elnyomásának kis köreiben éltek. A Nemzetközi Nőnap még mindig „virágosztást” és két puszit szimbolizálna, ha a nők ezrei és milliói nem léptek volna az esélyegyenlőség követelésének útjára.

Épp ezért süket és bezárkózó az a társadalom, amely úgy gondolja, hogy a nőknek továbbra is a tradicionális feladatoknak kell megfelelniük, azaz szorítsák vissza igényeiket és terveiket annak érdekében, hogy a család integritását megőrizzék. Ez egy alapvető, meghaladásra ítéltetett szemlélet. A női társadalom emancipációja ugyanis nem áll szemben a család intézményével.

A nők társadalmi aktivitásának növekedése a család intézményének dinamizáló feltétele. A nőknek nem a „konyhában van a helyük”. A nőknek ott van helyük, ahol magukra nézve a kiteljesedés és az önmegvalósítás lehetőségét látják. Nem szabad, hogy a karrier vagy a család között kelljen választaniuk. A kívánatos politika nem ezen a választási kényszer konzerválására, hanem feloldására törekszik.

A modern társadalom és intézményrendszereinek azonban egyik legfőbb vívmányává vált, hogy folyamatosan teret adott a női emancipációnak, a férfiuralom fokozatos lebontásának. Annak ellenére is, hogy ebben a tekintetben az európai civilizáció (is) a kívánatosnál lassabban haladt előre a nők jogainak elismerése felé. Annak érdekében, hogy csökkenjenek a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek, visszaszoruljon a gyermekes anyák „diszkriminációja” és a családon belüli erőszak, ahhoz jelen kell lennie az államnak. Nem azért, hogy diktáljon a nőknek, hanem, hogy védje jogaikat, felfogja és visszaszorítsa azok csorbítására irányuló „domináns” akaratokat.
Utóbbiak ugyanis szép számmal akadnak még. A minap találkoztam egy bloggal, amely a munkahelyi viszonyokkal foglalkozott – főnök-alkalmazott relációban –, és anélkül, hogy időm engedte volna végigolvasni az összes bejegyzést, már a saját, pár perces „olvasmányélményeim” is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon: ma, Magyarországon a nők a munkahelyeken állandóan ki vannak téve az „erősebb nem” diktátumainak, amelyek nem egyszer megalázóak is. Amíg ilyen bejegyzések születnek, addig a Nők napja alkalmából mindig több kell, mint egy szál virág.

Épp ezért kell minden erőnkkel azon lenni, hogy a nők kiteljesedése elöl minden akadály és nehézség elháruljon. A férfiaknak ennek tudatában kell reggelente felkelniük, és mindenkinek tudnia kell, hogy csak ennek révén nyerheti el a világ azt a rangját és a család azt a tisztaságát, amelyekért az első, jogaikért ellentmondást nem tűrően kiálló nők küzdöttek.

Számomra március nyolcadika ezt az üzenetet hordozza.