Ébredéskor kinézek az ablakon, konstatálom, reggel van, a nap ma még ilyenkor kel, csak ott, nem itt, amit látok, az a fehér arcú telehold. Kinyújtózom és elmosolyodok. Terapikusan, persze, a spontaneitás az másoké, azoké, akikre csak úgy hullik az eső, decemberben is akár. Nem rám, én tudom, mi jön…Ne rám, ne rám, ne rám.

A kávé fog rotyogni, ma még. Ma még hitel alatt nyögünk, kétmillió pro kopf, ma még a gyerek iskolába jár, ha törik, ha szakad, ma még nem rendezik át az intézményeket, mert erre esküldött föl a kormány, ma még itt járnak a visegrádiak, a hármak, jönnek hozzánk, hogy négyek legyünk, ma még, kicsi, olcsó és gyenge ez a lötty. Ez a Magyarország-lé. A kifacsart, az kinyúzott, a kizsigerelt nemzeti verejték.

De üt az óra, elüti az időt, itt van, leüti a poént, a cigányozót és zsidózót, mutatós rendet teremt. Ha itt lesz már végre.

Lehet, hogy a sajtholdarcú nap is nyugaton kel reggel, s kelet felé menetel, ahogy mi, most hogy már belül vagyunk Ejrópán, lehetünk keleti kapusok, lehet, hogy eláll a decemberi eső, a kórházakban nevetnek a jól megfizetett ápolónők, reggelente a szigeten nemcsak a megszállottak futnak, hanem te is és ti is, mert egészségesebb is lesz ez az erősebb Magyarország, decemberben tehát rendesen hó hull, ahogy kell, Karácsonyra a gyereknek. Mind a soknak.

Mert sok gyerek is lesz, ebben az erőnk, a sokaságban. A mennyiségben. A többen, több-ben. A kormánytöbbségben.

És akkor már nem nyom agyon a közhitel, a gyerek majd bukik, ha kell, felül lesz vizsgálva a Malév re- dez-fel-kiprivatizálása, meg minden, külön kerül az egeké és megint külön a kutyaólak csöndje…Minden ami van most csak rossz és átmeneti, felébredsz magyar, te is, és presszóval indítasz, hagyod ezt a filterkaffee-lötty-elidegenedett-Magyarországot.
Rend lesz a lelked. Lehet, hogy nekem épp nem lesz kedvem mosolyogni reggel.


b.a.