Január végén a hazai médiában is megjelent a hír: meghalt J.D.Salinger. Nálunk Zabhegyezőként, az USA-ban "The Catcher in the Rye" ( a rye nem zab, hanem rozs, de a művészi szabadság többet is enged) címmel vált ismerté kultikus műve, ami 1951-ben jelent meg. Amerikában kötelező olvasmány, nálunk még csak nem is ajánlott. Helyesbítenék nem mindenkinek ajánlott - legalábbis szerintem - gondolom ezt így, pár évvel később, merthogy 17 voltam mikor olvastam. Tipikus lázadó regény, minden ellen... Kitűnően ábrázolja a tinédzserek lelkivilágát, sőt korának amerikai társadalmáról is hiteles képet rajzol. A könyv nyelvezete hihetetlenül egyszerű és szlenges - néhol trágársággal spékelve-, amihez időnként közönségesség és cinizmus is társul. Egyébként Salinger-nek „sikerült” elsőként adaptálni az irodalomba ezt az új, szabad nyelvet.  

A regényben kicsit a prebeat-feelinget érezheti az olvasó, de annak inkább egy individualizált változatát. Az azért dicséretes - a sok vitatható dolog mellett - hogy főhősünk, Holden Caulfield, aki egy igazi emblematikus figura, legalább az alapértékeket - mint a házasság, család - magáénak érezte, és tovább kívánta adni a következő generáció számára is.  Sőt még a munkát - mint a pénzszerzés fontos eszközét - sem hanyagolta el.

A regény sokak számára volt meghatározó, a szó nem éppen pozitív értelmében, hiszen például John Lennon gyilkosa azzal védekezett, hogy ő csak a regényt kívánta népszerűsíteni… és Ronald Reagen merénylőjénél is megtalálták egy példányát a regénynek. Valamint, ha az Összeesküvés-elmélet című filmre gondolunk, a főszereplő Jerry Fletcher (Mel Gibson) is ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy egy könyves bolt mellett elhaladva, ne vegye meg újra és újra a könyvet.  

…és végül egy részlet, amely a regény hangulatát hivatott átadni:
„Azt csinálom, gondoltam, hogy lemegyek a Hollan-alagúton, egy autóra felkapaszkodok, aztán megint egyre és megint egyre és megint egyre, és pár nap alatt valahol nyugaton leszek, ahol klassz, süt a nap, engem senki nem ismer, és kapok állást. Elképzeltem, hogy egy benzinkútnál kapok állást, benzint és olajat töltök a kocsikba. Különben nem izgatott, milyen állást kapok. Csak ne ismerjenek, és én se ismerjek senkit.

Elképzeltem mit csinálnék. Egyszerűen megjátszanám a süketnémát. Akkor nem kellene hülye, felesleges beszélgetéseket folytatni senkivel. Ha meg nekem akarnak valamit mondani, akkor felírják egy darab papírra, és odaadják. Egy idő után ezt halálosan megunják, és akkor a hátralevő életemben már nem kell beszélgetni. Mindenki azt fogja hinni, hogy én egy szegény süketnéma alak vagyok, és békén hagynak. Engedik, hogy betöltsem a benzint és az olajat a hülye kocsijukba, adnak érte fizetést, meg minden, és én a pénzből építenék valahol egy kis kunyhót, és a hátralevő éveimet ott élném le. Az erdő szélén építeném fel, de nem benn az erdőben, mert azt szeretném, hogy állandóan dőljön rá a napsütés.

Magam főznék mindent, és később ha meg akarok nősülni, találnék egy gyönyörű lányt, aki szintén kuka,és összeházasodnánk. Eljönne és velem élne a kunyhóban, és ha valamit szeretne mondani, akkor felírná egy kis ficli papírra, mint a többiek. Ha gyerekünk lenne, akkor valahova elrejtenénk, vennénk egy csomó könyvet, és magunk tanítanánk meg írni és olvasni.”


(Egyik barátom a gimiből, még anno azzal fejelte meg a történetet – ezzel aktualizálva mintegy fél évtizeddel később – hogy ő fából faragna egy tv-t, hozzá fából a távirányítót – mindenesetre érdekes, vagy csak Y-generáció?)

 „Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled mindenki hiányozni kezd.” (J. D. Salinger: Zabhegyező)