"Apa, ha valaki meghal, mindig esik?" Ezt kérdezte tőlem a kicsi fiam, miközben a hóesésben Veszprém felé közeledtünk. Ott, az Aréna előtt már ezrek álltak, néma, méltóságteljes csendben. Aztán egyszer csak felzúgott a vastaps, az embertömeg felett felbukkant Petre Cozma hatalmas alakja. Hatalmas, írom, és korántsem csak testi méreteire gondolok.

Benjamin odaszaladt a halott kézilabdázó édesapjához. Jól ismerik egymást. A meccseken Benji Cozma papa ölében szurkol, a kettejükről készült fotó Bukarestben, Marian gyermekkori szobájának falán lóg. Ez a kétméteres román óriás magához emeli fiamat, ahogy ő mondja a "legkisebb barátját", és jó egy percig öleli, csókolja. Benji pedig simogatja "a Petre bácsit", mert pontosan tudja, hogy elveszítette egyetlen fiát.
Esténként nem Hófehérkéről, Piroskáról és a farkasról, nem is Hamupipőkéről vagy Holle Anyóról, hanem valódi emberekről mesélek gyermekeimnek, valódi meséket. Benjamin sokat tanult Marian történetéből, pontosan tudja, hogy ami vele történt, az egész Magyarországot megváltoztatta. Benji szereti Petre Cozmát. Szereti simogatását, erejét, szereti a hatalmas tenyerét, a hatalmas szívét.
 
Szakad a hó, potyognak a könnyek. Ezrek jöttek az Arénához, pedig nem is rendeztek mérkőzést a kézilabdázók szentélyében. Beszédek hangoznak el, himnuszokat játszik a zenekar. A tömeg méltóságteljesen emlékezik. Istenem, ha mindenki úgy emlékezne, mint a veszprémiek. Román himnusz előtt tiszteleg a magyar, s magyar előtt a román. Román ember szobrát koszorúzza a magyar, s magyar polgármestert tapsol a kétezer kilométert is megtett román. Szimbólum az évforduló, szimbólum az egész esemény. És akkor a mikrofonhoz lép Petre Cozma:
 
„Határtalan az emberségetek, így nem is tehetek mást, mint meghajolok előttetek"- mondja, és már nincs a téren ember, ki ne a szemeit törölgetné. ..

A teljes posztot itt olvashatjátok.