Január 27-e a Nemzetközi Holokauszt Emléknapja. Heller Ágnes egy, a holokauszttal foglalkozó esszéjében a következőket írja: „Auschwitzot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a racionális történelmi események közé. Az irracionalitás racionális környezetét ki lehetne tapogatni, de teljes egészében semmiféle oksági láncon belül fel nem fogható, s ezért nem értelmezhető.” A filozófus szavai mintha azt sugallnánk nekünk, hogy minden, a holokauszttal foglalkozó gondolkodás vagy megértés távolabb visz említett eredendő céljától, mintsem közelebb. Filozófiai értelemben talán igaza van Heller Ágnesnek, de – és ezzel ő is biztosan egyetértene – a mindennapokban a megértés szükségessége mindennél előbbre való.

Ez ugyanis a hétköznapok diktálta követelmény, hiszen politikai értelemben nem vagyunk túl a holokauszt tapasztalatán. Politikai alatt azt értem, hogy újra és újra a jogállamra, a demokráciára és a demokratikus kulturális emlékezetre veszélyt jelentő mozgalmak, pártok és közösségek nyernek teret. Eközben a politika és a közélet gyakran vitázik azon, mekkora is az előbbi szereplők súlya, mennyire lehet őket tényezőnek tekinteni, milyen demokratikus eszközökkel kellene ellenük fellépni? Közép-Kelet Európában a rendszerváltással nem csak az emlékezés rítusainak és a múltfeldolgozás lehetségességének nyitottunk utat, hanem tőlünk és szándékainktól függetlenül, az antiszemitizmus is erőre kapott. De a vita, amely arról szól, mennyire kell komolyan venni az ezt patronálókat, két szóban összegezhető: feltétel nélkül.

Miért is? Nem csak azért, mert a történelmi fasizmusok is kezdetleges mozgalmakként indultak. Nem csak azért, mert a fasizmus és nácizmus eszméi sem voltak akkoriban hegemón helyzetben. Nem állíthatjuk ugyanis, hogy a II. világháború előtt és alatt országok lakosságának egésze lett volna a nácizmus vagy a fasizmus kollaboránsa, ahogy azt sem, hogy a Horthy-kor Magyarországán mindenki antiszemita lett volna. De épp ezért is komolyan kell vennünk ezeket a mozgalmakat, hiszen mindezekből következik az immáron történelmi tapasztalat. Mégpedig az a tapasztalat, hogy mi történik akkor, ha a demokratikus politikai közösségek nem „figyelnek” eléggé arra, amikor bármilyen marginális politikai kisebbség részéről megkezdődik a jogállam, a demokrácia és a demokratikus politikai közösség szimbolikus, jelképes vagy programokban testet öltő lebontása, relativizálása.

Ha a politika nem tud dűlőre jutni, hogy a holokauszt-tagadás az véleménynyilvánítás vagy bűn, illetve, hogy a holokauszt-relativizálás a szólásszabadság része vagy a demokrácia és II. világháború utáni konszenzust alapjaiban sértő politikai tett, úgy akkor nem tanult semmit a történelemből. Hiszen a negatív hangok politikai mozgalmak felől érkeznek, továbbá olyan politikai pártoktól, amelyek szabad és demokratikus választások révén politikai felhatalmazásra várnak, támogatást igényelnek. A weimari köztársaság példája és Hitler hatalomra kerülése az intő jelek, hogy ezek a mozgalmak és pártok a demokrácia intézményrendszerében is meg tudják találni azokat kiskapukat, amellyel emberek ezreit téveszthetik meg. Ugyanakkor fontos: ez nem a demokrácia, mint intézményrendszer vagy ethosz hibája, hanem a csend és hiány politikájának kudarca. Csend, amely akkor áll be, amikor egyenruhások menetelnek városok utcáin, s a hiányé, amely az antifasiszta jelenlét hiánya, azaz, amikor ki kellene állni a demokratikus értékek mellett.

Korunk társadalmi tereiben gyakran ütközünk fasiszta és náci üzenetekbe. Meg kell teremteni azt az ellenállást, amely ezeket a tereket visszaadja az emlékezőknek. A francia történész, Jacques Le Goff mindezt így fogalmazta meg: „Az emlékezet csakis a jelen és a jövő szolgálatában próbálja megmenteni a múltat. Tegyük lehetővé, hogy a kollektív emlékezet az emberek felszabadítását, ne pedig leigázását szolgálja.” A totalitárius rendszerek épp arra „mutattak” rá, hogy reális veszély lehet az emlékezet eltűnése. Napjaink feléledő totalitárius mozgalmai már nyíltan is erre törekednek. Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy párhuzamot húzhassunk és analógiákat keressünk az egykori és napjaink totalitárius mozgalmai között.

Hiszen a holokauszt ezer szállal kötődik mindennapjainkhoz. A holokausztot épp ezért meg kell értenünk: meg kell ismerünk azt a folyamatot, ahogy eljutott az európai történelem a vészkorszakig. Meg kell ismernünk és nem szabad újra elkövetni azokat a hibákat, amellyel az európai politika néha önkéntelenül is, de utat nyitott a szélsőségeknek. Ahogy Komoróczy Géza fogalmazott: …a Holokausztban a nemzet igazi vesztesége az, hogy történelmének legnagyobb népirtását a nemzeti tudat, mondhatni, kiejtette.” Igen, ki kell mondani: a 40-es éveket követően sem került a holokauszt tragédiája be a magyar sorstragédiák közé. Mintha nem is velünk történt volna. Ez a múltnak egy olyan hibája, amelyet elkövetni újra és újra nem csak hiba, hanem aki elköveti, az egyben nem méltó a „demokrata” jelzőre. Legyen az politikus, művész, a tudományok képviselője vagy bármely magyar honfitárs. Ha elkövetjük, úgy a múlt nem holnapig, hanem évtizedekig itt fog kísérteni, és még távolabb kerülünk attól a bizonyos megértéstől.

Az emberi akarat csak a szabadság kiteljesedésére törekedhet. A szabadság pedig csak ott lehetséges, ahol szembenézés, múltfeldolgozás és demokratikus ellenállás van, ahol jelen vannak a szélsőségekkel szembeni demokratikus ellenállás erői.. A múlt – és akkor nem fogalmazok pontosan – hibái nem azok ismételten történő elkövetésére „teremtődtek meg”, hanem olyan súlyos tapasztalatok, amelyek korrekcióját be kell építeni politikai tudásunkba és mindennapjaink politikai krédójába. Ma is egyértelmű, hogy kik a fasiszták, kik a nácik. Ma is világos, hogy hol kísért és milyen elemei a múltnak. És ma már azt is tudjuk, hogyan kellene ellene fellépni.

A roma holokausztra való emlékezés alkalmával írott „publicisztikám” mottójául Primo Levi egy sorát választottam: „Megesett, tehát megeshet újra.” Intő szavak ezek egy szélsőségekkel teli világban.

A szélsőségek ellen való küzdelem az emlékezéssel kezdődik.